Kázmér Ernő

Kázmér Ernő (Máramarossziget, 1892. október 5. – Belgrád környékén, 1941 áprilisa és júniusa körül): kritikus. Első komolyabb kritikáit A Hétben közölte 1915-től, egyetlen kötete 1917-ben jelent meg (Idegen portrék). A Tanácsköztársaság után rövid időre letartóztatták, az 1920-as években Csehszlovákiában, az 1930-as években Jugoszláviában dolgozott (utóbbi helyen éveken át egy fűrésztelepen). Számos hírlapban és folyóiratban jelentette meg több száz, egészében a mai napig feltáratlan kritikai írását. A Tettben két (1916/4, 9), a Mában→ egy (1919/4) írása jelent meg – a német regényexportról, Szemere György kötetéről, illetve Maxim Gorkijról. Mácza János az Idegen portrékról írt kritikában kiemelte a kötet változatosságát és érzékenységét, ugyanakkor úgy vélte, az érdekes portrék túl szubjektívek és nem nyitnak további perspektívákat. (Ma, 1918/4) Kázmér Kassákot 1920-ban egy magánlevélben „pompás, erős európai írónak nevezte”, majd a szabadkai Naplóba és a Kalangyába is írt egyes műveiről (A telep, Egy ember élete), amelyeket a valóságirodalom legfontosabb korabeli reprezentánsaiként emlegetett.

Kázmér Ernő. „A »Café Gröszenwahn« lelke. A német regényexporthoz”. A Tett 2, 4. sz. (1916): 121–122.

Kázmér Ernő. „Szemere György: Apró regények”. A Tett 2, 9. sz. (1916): 152.

Kázmér Ernő. „Maxim Gorkij”. Ma 4, 4. sz. (1919): 68–70.

Mácza János. „Könyvekről. Kázmér Ernő: Idegen portrék”. Ma 3, 4. sz. (1918): 51.