Mácza János

From wikibase-docker

Mácza János (M. J.; Lerza; Homo; Ráspoly) (Alsóhrabóc, 1893. augusztus 4. – Moszkva, 1974. november 14.), esztéta, színházi szakember, művészettörténész, műfordító, író.

Gyógyszerésznek tanul, s már 1913-tól színikritikákat ír, előbb az Ungvári Közlönybe, majd budapesti lapokba. 1915-ben költözik Budapestre, ekkor csatlakozik Kassák avantgárd mozgalmához. A Tett és a Ma főmunkatársa, színikritikusa és színházi teoretikusa (bár jegyez képzőművészeti érdekeltségű cikkeket is), 1917-ben megszervezi a Ma színházi stúdióját. Műfordító, ebben az időszakban Strindberget, Strammot fordít. A Tanácsköztársaság alatt a Nemzeti Színházban segédrendező Hevesi Sándor mellett. A bukás után francia útlevéllel Szlovákiába menekül, előbb szülőfalujába távozik, majd elindul Weimar felé, hogy a Bauhausban tanuljon tovább, de útját előbb Prágában, majd Bécsben megszakítja. Egy darabig Bécsben marad, s belép az újjáalakuló kommunista pártba, majd Lukács megbízólevelével Csehszlovákiába utazik, Kassára, ahol a Csehszlovákiai Kommunista Párt legfontosabb magyar nyelvű napilapjának, a Kassai Munkásnak (későbbi nevén: a Munkásnak) a szerkesztője lesz: a kulturális rovat tartozik hozzá, illetve gyakran írója és fordítója is az itt megjelenő írásoknak (csehből, németből és oroszból ültet át magyarra szépirodalmi szövegeket). Mindeközben az akkor születő Proletkult egyik legfőbb szervezője, az 1922-es év május elsejére pedig ő írja és rendezi az első magyar szabadtéri tömegjátékot. Az akkor bécsi székhelyű Mában továbbra is intenzíven publikál. 1922 második felében ismét Bécsbe érkezik, de ekkor már eltávolodóban van Kassákéktól, a marxizmus elméleti alapjainak elsajátításával foglalkozik. 1923-tól már nem is ír a ba, s az év tavaszán a MOPR segít neki áttelepülnie Moszkvába, ahol rövid irodalomtudósi tevékenység után hamarosan profilt vált, s onnantól kezdve főként építészettörténettel és esztétikával foglalkozik marxista szellemben (igaz, továbbra is elfogadni látszik a modern izmusok számos eredményét). 1922-1923-ban még szerkesztőként dolgozik a szintén Moszkvába áttelepült Barta Sándor Akasztott Ember című, alapvetően dadaista hangoltságú lapjában is, az Éket pedig 1923 és 1924 között szerkeszti.

1923 és 1926 között Moszkvában a Közoktatásügyi Népbiztosság irodalmi osztályának német referense, 1926-tól pedig a Kommunista Akadémia irodalmi és művészettörténeti osztályának munkatársa. Egyetemi oktatóként 1928-1954 között az Építészeti Akadémián a művészetelmélet és -történet, 1954 és 1970 között pedig a Lomonoszov Egyetemen az esztétika és az ipari formatervezés elméletének előadója.

Verseit a német expresszionizmus ihlette, a Die Aktion és a Der Sturm német művészeti folyóiratok íróinak munkáiból többet is lefordított. A Ma körében Uitz Bélával és Mattis Teutsch Jánossal került közelebbi barátságba. A Tett és a Ma munkatársaként főként drámaelmélettel és színikritikával foglalkozott, s támadta a kor szórakoztatóiparrá süllyedt színházát. A Tettbe főként színikritikákat ír ebben a tónusban, egy bírálatot Pásztor Árpád Poe-fordításairól, továbbá egy eszmefuttatást az ún. intim színház és az arénaszínház különbségeiről Bárdos Artúr kísérletei nyomán – voltaképpen egyiket sem gondolja tökéletes formának a modern színház számára. A ban bírálatokat publikál például Barta Lajos, Bródy Sándor, Földes Imre, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Hevesi Sándor, Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc, Szomory Dezső színpadi alkotásairól, illetve Hebbel, Arcübasev darabjairól, budapesti Strindberg- és Maeterlinck- előadásokról. A Ma kiadóvállalata több kötetét is kiadja, Modern színpad (1917), Agitációs füzetek a színpadért (1918), illetve Teljes színpad (1921).

Kocsis Rózsa szerint még a háború előtt írt, az August Stramm hatása alatt álló drámái, a Várni és az Egyfelvonásos játék avantgárd szemléletű darabok, melyek az expresszinizmus vitalista meggyőződése szerint az Életet dicsőítik, s az örök Emberi két formáját, mintegy prototípusát, a Férfit és a Nőt (a Lányt) viszik színre, akiknek erősen elvont, érzelmi foszlányokból összeálló párbeszédéből koncentráltan egy sorsdöntés bontakozik ki – mögöttük, körülöttük a színpad színes, megvilágított függönysíkjai is jelzik az absztrakciót. Strammot – Ébredés című színművét – Mácza amúgy még 1919-ben fordította is, illetve egy tanulmányt publikált róla a Mában.

Megindítják a Ma színészképző stúdióját, amelyről Kassák ezt írja az Egy ember életében: „Ebben az időben már színiiskolánk is volt, Mácza vezette és esténként növendékeivel együtt ott fagyoskodott a fűtetlen teremben. Strindberg-darabot próbáztak. Hallottuk Mácza sipító vezényszavait s a szereplők drámai kitöréseit.” Egyik nevezetes előadásuk 1919-ben saját, Emberek című darabja, egy, a naturalizmus és expresszionizmus határvidékére helyezhető, erősen társadalomkritikus mű, amely azonban Újpesten munkásközönség előtt megbukott. Az anyát Simon Jolán alakította. Az anya a színpad sarkában krumplit hámoz, a haldokló fiú szenvedés közben a családját hibáztatja nyomorúságáért, illetve azon dühöng, hogy az orvos és egy jótékonykodó úrihölgy mennyire használhatatlan és képmutató tanácsokkal látták el, miszerint a minőségi táplálkozás és a jó levegő segítené a gyógyulását. Megérkezik a húga, pénzt hoz és élelmiszert, s utóbb kiderült, hogy ezért saját testét kellett árulnia. Ugyan az expresszionizmus stiláris jellemzőit hordozó, erősen érzelem- és indulatfűtötte dialógusokból építkezik a rövid darab, sok felkiáltással tő- és hiányos mondatokkal, de világosan kirajzolódó, elmesélhető cselekményváza van, s erősen ideologikus üzenetet is felfedezhetünk benne. Gyakorlatilag a játékidőnek megfelelő a cselekmény ideje, ezáltal egyszerre tűnik „hétköznapi drámának”, másfelől viszont – Mácza 10-es években vallott, némileg arisztoteliánus sugallatú dramaturgiai elképzeléseinek megfelelően – egy fontos, koncentrikus, sorsdöntő, az eddigi történéseket is magában foglaló pillanatot ragad meg a szereplők életéből.

Komoly vita kerekedett Máczának a Nemzeti Színházban való segédrendezőségéből Hevesi mellett, a Tanácsköztársaság alatt a baloldali-ideologikus sajtó úgy ítélte meg, Mácza csupán politikai kinevezett, így vált a számukra Lukács György és Balázs Béla kultúrpolitikájának emblémájává, illetve a Ma zavarosságának szimbólumává (Kéri Pál: Máca!, Az Ember, 1919. április 15., illetve Göndör Ferenc, Kik akarják diktálni a proletárforradalmat?, Népszava, 1919. április 16.). Védelmében többek között Kahána Mózes szólal fel a Ma 1919. június elsejei számában (A Mát több ízben ért támadásokról). A Tanácsköztársaság alatt – mivel Kassák túlságosan sok időt tölt hivatali ügyekkel – a nál Mácza helyettesíti.

Mácza tevékenységét illetően fontos transznacionális-transzkulturális aspektusa is, hiszen a két magyar emigrációs központ, Kassa és Bécs között alkotói, szervezői és közvetítői szerepben is tevékenykedett. Kassai tartózkodása alatt megpróbálja a nemzetközi avantgárd eredményeit a baloldali (kommunista) kultúrába integrálni. Ennek legfontosabb színhelye a Kassai Munkás, ahol szerkesztőként tevékenykedik, az irodalmi rovatot állítja össze. Jász Dezső visszaemlékezése szerint az irodalmi rovat Mácza Jánosnak köszönhetően gazdag és színes volt: „A szerkesztőség minden tőle telhetőt elkövetett a száműzetésben élő magyar írók – Barta Lajos, Gábor Andor, Illés Béla, Kassák Lajos, Révész Béla népszerűsítésére. Mácza János több szlovenszkói magyar írót is bevont a lap munkatársai közé, köztük Juhász Árpádot, Kulcsár Miklóst és Mihályi Ödönt (aki a Mába is írt). […] [Kassák,] akinek álláspontja a Tanácsköztársaság után sok vitára adott okot a szocialista írók között, 8 verssel, 4 cikkel, 3 regényrészlettel és egy elbeszéléssel szerepel a lap 1920–1922-es évfolyamaiban.” Mindamellett erős ideológiai koncepció érződik ki az irodalmi rovatból, noha Mácza szerkesztéspolitikája kapcsolódik a baloldali avantgárd vonalhoz is: sok Kassák-írást helyez el a lapban, közli saját szövegeit is, illetve német expresszionista költeményeket. Cseh, német, szovjet-orosz baloldali költőket jelentős számban, köztük sok avantgárd alkotót ültet át magyarra ő maga is (például Majakovszkijt, akit egyébként ekkoriban fordít a nak is). Mácza a Kassai Munkásba olykor kifejezetten a proletkultos előadásokhoz felhasználható (és felhasznált) írásokat jelentet meg, oktató jellegű cikket a helyes szavalás elsajátításához, a (szavaló)kórus szerepének megértéséhez.

A kassai Proletkult-mozgalomban a munkásesteket, szavalóiskolát, analfabéta- és eszperantó-tanfolyamot, természettudományi és marxista előadásokat többekkel együtt ő szervezi. A fellépők részben klasszikusokat vonultatnak fel, emellett bemutatnak avantgárd költeményeket is. A fellépők előadói stílusa nem avantgárd még avantgárd darab esetében sem. (Egyszer Mácza Bécsből áthívja Kassákot és Simon Jolánt is.) A munkásesteken emellett jeleneteket adnak elő, Karinthy-, Čapek- és Upton Sinclair-műveit, Andrejev Egy eset című szatirikus játékát, továbbá Gorkij Az anya című regényének végjelenetét, s újra színre viszik Mácza Emberek című egyfelvonásosát. A háromszereplős darabban a nagylányt ekkor Mácza Jánosné (Stász Berta), az anyát Szántó Judit, a tüdőbeteg fiút Hidas Antal játssza.

Ugyanezen időszakhoz köthető Mácza teoretikusi munkásságából a Teljes színpad. Filológiai szempontból két Teljes színpad-verzióról beszélhetünk, a Ma folyóiratban folytatásokban 1919-ben és 1920-ban megjelenő változatról, illetve egy kötetről a Ma kiadásában 1921-ből. Utóbbi mintha kivonatolt és koncentrált, a lényeget kiemelő változatát tartalmazná az első írásnak; de úgy, hogy egy később megírt (1921-es) szöveg előbb olvasható nála a szövegben mint egy olyan verzió, amelyet addigra a szerző már aktuálisabbnak gondol az eredetinél. Fényében a könyvben másodikként közölt 1919-es szöveg teljesen más hangsúlyokat kap: az még egy expresszionista vízió, illetve társadalmi hatókörét tekintve az aktivista dráma lehetőségeit gondolja végig, az 1921-es egy annál már lényegesen elvontabb, ún. szintetikus elképzelés: benne az emberi szónak, a gesztusnak, a(z emberi és egyéb) hangnak, a fény játékának, a térkonstrukciónak stb. egyaránt cselekvő funkciója van egy elvontabban értelmezett „szintetikus” szemlélet alapján (melyet Meyerhold és Tairov stilizált mozgáson és látványon alapuló tömegszínházi eredményei, illetve az olasz Prampolini pantomimszínháza előlegezett meg, továbbá a Bauhaus színházi kísérletei).

Állandó viszont Mácza elképzeléseiben, hogy egyrészt a tömeghatásra alapoz, s függönnyel leválasztott, külön színpadon képzeli el az előadást. Az intim színházat és a Reinhardt-féle arénát egyaránt elhibázott kísérletnek tartja, ezért kivetetné az emeleteket és a páholyokat, hogy a nézők ne legyenek elszeparálva egymástól; így élhető meg a kollektív színházi élmény. Másrészt közös bennük, hogy  A teljes színpad gondolata  – azaz dráma, (megrendezett és eljátszott) előadás és szcenográfia egysége, sőt, lényegi azonossága – mindkét verzióban jelen van: a színház esszenciáját az élet mint olyan, azaz a kollektív életöröm adja, aminek anyaga, gyakorlatba váltódása a cselekvés, a tett. (A praxist illetően ezt a részleket „feloldódó és eggyészilárdító” színházat Mácza a történések pillanatában megvilágított színes textilsíkok, a szereplőket követő koncentrikus, színes fénysugarak, a mozgást a szónak alárendelő, nem-realista módon, de nem is elvont stilizálással játszó, kollektív individuumokat színre vivő színészek – a „mindenki-emberek” – színrevitelével segítségével képzeli el.) A színpad egy folytonosan mozgásban levő történés, írja az 1921-es kötetben, s minden, ami ott található – szín, hang, tér, idő, fény, ember –, együtt lesz esemény. S amit a színház, illetve tágabban a művészetek céljával kapcsolatban megfogalmaz, az már továbbvezet a tömegjátékok és a dionüszoszi szemlélet felé: „a hétköznapi emberben megmozgatni (…) az életöröm ünnepes emberét (…) Demonstrálni a káoszban a nagy rendet; megmutatni a káoszban az odavezető utat; az életöröm harcában a fájdalmas embert (az elbukottat) és az örömös embert (az élet győzedelmesét).”

A kassai proletkult szervezet által 1922. május elsejei ünnepségén megrendezett háromszáz fős tömegjátékot (a Májusi kórust) az orosz példa ihlette, amelynek két legjelentősebb kísérlete a Téli Palota ostroma, illetve a Tőzsdepalota előtti tömegjáték. A közönség ideológiai előkészítése már 1921-22-ben megkezdődik a Kassai Munkásban, majd jogutódjában, a Munkásban: egy cikk (Forradalmi színpadok Oroszországban) a propaganda és agitáció bevett orosz formáit igyekszik bemutatni, s a tömeges némajátékot a görög színház hatalmas arányaival, a mítoszok-rítusok újraélést biztosító hatásával, illetve az erős agitációs hatással jellemzi. A második írásban (A tömeg, Munkás, 1922. április 20.) a népgyűléseket és a tüntetéseket jelöli meg példaként. A proletkult szervezet öt kart (két férfi-, egy női, egy gyerek- és egy ifjúmunkákórust) toboroz. Mácza írja, s Hidas Antallal együtt rendezi az oratóriumként megjelölt műfajú művet. Az eredeti szövegben csupán annyi történik, hogy a kórus szereplőiként különböző proletártípusok panaszolják el nyomorúságokat, tájékoztatnak öntudatra ébredésükről, harcra mozgósítanak. Ugyanakkor a tömegjáték másképp zajlott: „A tömeget jelképező kórusok az ember nyomorúságát és bajait panaszolják, amikor jön valaki és azt mondja nekik, hogy mindennek a betű az oka. A tömeg (kórus) meghallgatja az illetőt és elhatározza, hogy megvizsgálja a dolgot: igaz-e, hogy a betű öl?” A színre behoznak két hatalmas újságot (a polgári és a munkássajtó egy-egy darabját), az ő versengésükről szól a darab. Az egyes újságcikkeket szereplők jelenítik meg, illetve azok a csoportok, akikről a „cikk” szól: a dalárda, a természetbarátok szövetsége, a cserkészek stb. A küzdelem eldöntéséhez felélednek a kórusok. A tömegjátékot a kassai Kálvária-hegyen adták elő, a versösszefoglalókat többszáz tagú kórus harsogta.

Máczának a ban 1921-ben és 1922-ben viszont két dadaista-szürrealista kísérlete is megjelenik, a Fekete kandúr és a Kompozíció. A típusszereplők közhelyeiből, egymás mellett süketen ismételgetett üres frázisaiból (meg a Gyere te niemand előadásából, a meztelen táncosnő erotikus táncából stb.) abszurd módon építkező Fekete kandúr (1921) megjelentetése pár számmal a nemzetközi dadaista szám előtt mintha előre jelezné, az irányzat nálunk is létező jelenség. Prológusa „röhögésre” kéri fel a nézőt, amit azonban nem a darab felhőtlen humora vált ki: inkább a meglepett befogadó tanácstalan reakciója lehet, vagy keserű nevetés, amennyiben érzékeli a kiábrándultságot és a cinikus, az érzelmeket, illetve a szellemi és forradalmi értékeket dekonstruáló hozzáállást. A Kompozíció (1922, Ma) pedig végképp szintetikusnak tekinthető mű, egy absztrakt összművészeti alkotás, amely kiiktat minden értelmet, s hangokból (zajzene-halandzsaszövegek, recitált rigmusok, különálló énekhangok, férfi és női szavalókórus, illetve egyéni szólisták szavalása), a szinte absztrakt festményként szerkesztett színpadi látványból, illetve pantomimszerű mozgásokból (ritmusosan) áll össze.

Mácza a proletkultos és nagyjából tisztán avantgárd közeg szerint így mintegy „kétfelé” dolgozik, kétféle elvárásrendszerhez igazodik, de azért igyekszik össze is egyeztetni ezt a kétféle tevékenységet. Ennek megfelelően a Mába megjelentet egy tanulmányt Az új művészetek és a Proletkult címmel.

Ez egy krízishelyzet Mácza életében, aminek a végén végleg szakít a Kassák-körrel, és a marxista irodalomszemlélet mellett teszi le a voksát.  Önéletrajzában az „elvi” távolodás időpontját 1920 közepére teszi, amikor is válaszol Kassáknak az ifjúmunkásoknak címzett, szerinte „álhumanista levelei” miatt – a szakítás még nem teljes, amit az is jelez, hogy Szeretet, tagadás, harc című cikkét még a Mában jelenteti meg.

Egy 1922-es jegyzete Kassákék szerinte megalkuvó magatartásával indokolja a szakítást. Ám e köztes időszakban is ambivalens a Kassákhoz való viszonya: a proletkult estekre ő maga zenésítette meg Kassák néhány versét (Mesteremberek, Kompozíció, Örömhöz). S az is árulkodó, hogy idős korában A „Ma” és „akiknek nem kell” című írásában megvédi Kassákot és mozgalmát mindazokkal szemben, akik szerinte nem kezelik méltó helyükön, illetve kiszorítani igyekeznek az irodalomtörténetből őket.

Ugyanebben az időszakban lefordítja többek között Walter Hasenclever Emberek című, expresszionista drámáját. Szemlét ír a 2X2-be, amelyben körképet ad az orosz irodalomról.

A ból való kiválása idején elhatározta az ízléséhez közelebb álló lapok alapítását is. Bár cseh és orosz (pl. Majakovszkij-) fordításokat közölt az Akasztott Emberbe, utóbbiakkal főként ideológiai képzést biztosítva, illetve az orosz művészek munkásságáról tudósítva benne, hamarosan elégedetlenné válik a lap szellemi irányvonalával, az avantgárd tendenciával, túl „formalistának” vélve az. Bortnyikkal együtt dolgozza ki egy bécsi székhelyű, Kritika című „világszemléleti” folyóirat programját, hogy segítséget, ideológiai támaszt nyújtson a „teremtő alkotók” számára – de aztán ez nem születik meg. A másik lap, a néhány szám erejéig meg is valósuló Ék számára egy, a hoz balra található pozíciót kíván elfoglalni.

Mácza János szerepel Barta Sándor Az őrültek első összejövetele a szemetesládában című parodisztikus jelenetében is a legfontosabb korabeli avantgárd alkotókról (2. rész), amelyben az ő (főként Kassán vallott) színházesztétikai elképzelései – a megkívánt díszlettel: függönyök, textilsíkok stb. – is helyet kapnak.


Mácza János. „Életrajzom”, in Mácza János, Legendák és tények. 5–9 (Budapest, 1972, Corvina).

Botka Ferenc. „A kassai proletkult színielőadásai 1. Szavalóestek”, A Hét, 51. sz. (1962), 14.

Botka Ferenc. „Mácza János születésének 75. évfordulója alkalmából”, Nagyvilág, 8. sz. (1968): 1223–1225.

Mácza János. Teljes színpad 1919-1921. Wien: Ma kiadás, 1921.

Mácza János. „Hajó Sándor: A nap lovagja. A Vígszínház bemutatója”. A Tett 2, 8. sz (1916): 136.

Mácza János. „Intim színpad?... Aréna?”. A Tett 2, 15. sz. (1916): 275–276.

Mácza János. „Molnár Ferenc mirákuluma”. A Tett 2, 9. sz. (1916): 152.

Mácza János. „Pásztor Árpád Poe-könyve”. A Tett 2, versszám (1916): 324.

Mácza János. „Salgó Ernő: Írók és színdarabok”. A Tett 2, versszám (1916): 323–324.

Mácza János. „Szeretet, tagadás, harc”. Ma 5, 4. sz. (1920): 39–40.

Mácza János. „Új művészek és a Proletkult”. Ma 7, 8. sz. (1922): 60–61.

Mácza János. „Biblikus panoráma 1917-ből”. Ma 2, 5. sz. (1917): 70.

Mácza János. Asszonyok (drámai jelenet)”. Ma 2, 7. sz. (1917): 110–112.

Mácza János. „Egyfelvonásos játék”. Ma 3, 3. sz. (1918): 32–34.

Mácza János. „A fekete kandúr”. Ma 6, 9. sz. (1921): 122–125.

Mácza János. „Kompozíció 2. (Színpadra.)” Ma 7, 7. sz. (1922): 36, 38–39.

Mácza János. „Barta Lajos: Az »Élet Arca« (Nyugat, 1917. ), Vér Mátyás: Az árnyék. (Dick

Manó, 1917.)”. Ma 2, 10. sz. (1917): 162.

Mácza János. „Ember, író és szerkesztő”. Ma 2, 12. sz. (1917): 194.

Mácza János. „Könyvekről’. Ma 3, 4. sz. (1918): 51.

Mácza János. „Krúdy Gyula Ibsent kritizál!”. Ma 2, 6. sz. (1917): 95.

Mácza János. „Móricz Zsigmond”. Ma 2, 7. sz. (1917): 98–99.

Mácza János. „Szeretet, tagadás, harc”. Ma 5, 4. sz. (1920): 39–40.

Mácza János. „»Előfüggöny és dramaturgia.« (Válasz Hevesi Sándor ily című cikkére.)” Ma 3, 1. sz. (1917): 15.

Mácza János. „Kiáltvány a kritikáért és a színpadért!” Ma, 1919. jan., A Ma első világszemléleti különszáma: 3.

Mácza János. „Sebestyén Károly: Dramaturgia”. Ma 4, 8. sz. (1919): 213–214.

Mácza János. „A Strindberg mint rendezői probléma”. Ma 3, 8-9. sz. (1918): 105.

Mácza János. „Színpad és propaganda színház. Irányelvek, munkaprogram, vázlat”. Ma 6,1–2. sz. (1920): 13–14; 3. sz. (1921): 24–25; 4. sz. (1921): 40–41.

Mácza János. „A színpad 1. Belső problémák”. Ma 6, 7. sz. (1921): 87–88.

Mácza János. „A színpad 2. Formaproblémák”. Ma 6, 8. sz. (1921): 103–104.

Mácza János. „A teljes színpad. (Dramaturgia első része. I-III.). Ma 4, 4. sz. (1919): 54–56.

Mácza János. „Dramaturgia második része. IV–V–VI.” Ma 4, 5. sz. (1919): 103–106.

Mácza János. „Dramaturgia harmadik része. VII–VIII.” Ma 4, 6. sz. (1919): 136–139.

Mácza János. „Részlet a »Teljes színpad« című dramaturgiából. Színpad és kollektiv életöröm”. Ma 5, 1–2. sz. (1920): 12–14.

Mácza János. „Új dráma, új színpad. A színpad megújhodását váró keveseknek”. Ma 2, 11. sz. (1917): 167–169.

Mácza János. „Az új művészek és a Proletkult”. Ma 7, 8. sz. (1922): 60–61.

Mácza János. „A Vár és Belvárosi Színházakhoz”. Ma 3, 6. sz. (1918): 75.

Mácza János. „Barta Lajos: Örvény”. Ma 4, 2. sz. (1919): 26.

Mácza János. „A »Démonok« alkalmából. (Gombaszögi Frida és Hegedűs Gyula a Vígszínházban)”. Ma 2, 3. sz. (1917): 46–47.

Mácza János. „Lengyel Menyhért burzsoá játéka”. Ma 4, 1. sz. (1919): 11.

Mácza János. „Színházak. Nemzeti Színház: Zsuzsi, Vígszínház: Farsang, Magyar Színház: Künn a bárány, benn a farkas”. Ma 1, 1. sz. (1916): 14.

Mácza János. „Modern Színpad, Nemzeti Színház: Szépasszony. Magyar Színház: Grál lovag”. Ma 1, 2. sz. (1916): 30–31.

Mácza János. „Vígszínház: Herczeg Ferenc: Kék róka, Nemzeti Színház: Kőműves Kelemen, Magyar Színház: Váratlan vendég és Dollárpapa”. Ma 2, 4. sz. (1917): 62.

Mácza János. „Nemzeti Színház: Hevesi Sándor: Hadifogoly”. Ma 2, 5. sz. (1917): 79.

Mácza János. „A Vígszínház legutóbbi újdonsága”. Ma 2, 6. sz. (1917): 95.

Mácza János. „Magyar Színház: Őfelsége kalapja, Nemzeti Színház: Hebbel: Mária Magdolna”. Ma 2, 8. sz. (1917): 131.

Mácza János. „Magyar Színház: Peer Gynt”. Ma 2, 9. sz. (1917): 145–146.

Mácza János. „Nemzeti Színház: Pacsirtaszó, Árva László király, Dada, Annuska, Magyar Színház: Cserebere, Szerető, Vígszínház: Féltékenység”. Ma 3, 1. sz. (1917): 15.

Mácza János. „Madách Színház: Karinthy F.: Holnap reggel”. Ma 4, 3. sz. (1919): 41–42.

Mácza János. „A színműíró Szomory”. Ma 3, 5. sz. (1918): 62.

Kocsis Rózsa. Igen és nem: A magyar avantgard színjáték története. Budapest: Magvető, 1973.

Botka Ferenc, „A kassai proletkult színielőadásai 1. Szavalóestek”, A Hét, 51. sz. (1962), 14.

Botka Ferenc, „Mácza János születésének 75. évfordulója alkalmából”, Nagyvilág, 8. sz. (1968): 1223–1225.