Galimberti Sándor

Galimberti Sándor (Kaposvár, 1883. május 31. – Budapest, 1915. július 20.) olasz–magyar festőművész.

Édesapja, a trieszti Luigi Galimberti, apai ágon olasz, anyai ágon francia volt, aki a velencei akadémián tanult festészetet, klasszikus stílusban alkotott. Egy komoly örökség reményében érkezett Magyarországra, amelynek nagyobbik részét ugyan elsikkasztotta egy hivatalnok, de a maradékból birtokot vásárolt Kaposvár környékén, itt is telepedett le Galimberti Alajos néven, tizenkét gyermeke született. Sándor tehetségére Rippl-Rónai József→, a család barátja még gimnazista korában felfigyelt. Galimberti Budapesten az Iparművészeti iskolán kezdett tanulni, de az akadémikus stílus kevéssé érdekelte. 1903-tól járt el Nagybányára Réti Istvánhoz→ és Hollósy Simon→ técsői művésztelepére, majd a müncheni Képzőművészeti Akadémiát látogatta, 1905-ben pedig a párizsi Julian Akadémiára került be. Ebben az évben állítottak ki először a párizsi Őszi Szalon kiállításán a Matisse→ vezette fauve-ok, s Galimberti a lelkes követőjükként tért vissza 1907-ben Nagybányára, ahol hamarosan a művésztelep legújítóbb szellemű tagjaként tekintettek rá.

1908-ban Párizsban→ szerepelt az Őszi Szalon és a Függetlenek Szalonja kiállításain. Ekkorra már elvette a cseh származású Lanow Mária→ festőművésznőt. 1911-ben elváltak, és feleségül vette a szintén elismert festőnőt, Dénes Valériát→, akivel innentől kezdve összeforrt, egymásra művészi szempontból sokban ható párt alkottak. Később kisfiuk is született.

Galimberti 1909 telétől, Dénes Valéria 1910-től lakott Párizsban. Tanulmányutakat tettek Dél-Franciaországba és Észak-Afrikába. Egyre többször állítottak ki a párizsi Szalon-kiállításokon, munkáikról Apollinaire→ is megemlékezett egyik cikkében. Leginkább Párizs inspirálta őket: képeiken gyakran torzított perspektívából, felülnézetben jelennek meg a városi helyszínek és az őket körülvevő tárgyak. Galimberti Sándor az állatkertben is készített tanulmányokat állatképeihez.

Mindketten a nagybányai→ „neós” mozgalom hatása alatt álltak, majd Dénes Valéria Párizsban Henri Matisse tanítványa lett, aki Galimbertire is hatott. A kubizmus térproblémái felé fordultak, alkottak csendéleteket, városképeket, a fauvizmus→ és az analitikus kubizmus→ alá lehet sorolni alkotásaikat.

A házaspár életútjának művészeti csúcspontja nem sokkal ezután következett: nagyszabású önálló kiállításokon mutatkozhattak be. 1914 februárjában a budapesti Nemzeti Szalon közös tárlatán Galimberti negyven, felesége hetvenhét képet állíthatott ki. A katalógushoz írt, kiáltványszerű programjuk szerint: „Egyes motívumoknál felmerülni láttunk felesleges dolgokat, amelyek nem érdekeltek, ezeket elhagytuk; láttunk lényegeseket, ezeket viszont kiemeltük. Művészi fejlődésünk újabb etapjában arra törekedtünk, hogy a természetet a vászonba alakítsuk, és igyekeztünk nagy szemhatárú motívumokat kisebb területű vásznakba beleszorítani. Ezen próbálkozások és törekvések vezettek el bennünket a mához, azaz azon célunkhoz, hogy elhagyjunk minden feleslegest, kiemeljük azt, ami lényeges és ezt a kiemelést a túlságig fokozzuk. A piktúrában nem akarunk irodalmat, a téma mellékes számunkra, minden korláttól menten teljes szabadsággal iparkodunk megoldani az előttünk felvetődő problémákat.”

A kiállítás anyagát nem sokkal később bemutatták Kaposváron is.

Budapesten 1914-ben feleségével, Dénes Valériával együtt rendezett gyűjteményes kiállítást a Nemzeti Szalonban. Korábban szerepeltek a MIÉNK→ és a KÉVE→ kiállításain is.

A házaspár ezután visszatért Párizsba, ahol Picasso→, Modigliani→ és Matisse galeristája, Berthe Weill rendezett nekik önálló tárlatot, ami nemzetközi pályafutásuk csúcsának tekinthető. Tehetségüket felismerte a párizsi, főként kubisták alkotásait gyűjtő Wilhelm Uhde is, aki számos művüket vásárolta meg.

1914 nyarán kitört az első világháború, s onnantól kezdve ellenségnek számítottak Franciaországban. Az internálást sikerült elkerülniük, elmenekültek Párizsból. Hollandiába mentek, de ekkorra már legyengültek, betegeskedtek. Galimberti Sándornak itt készült Amsterdam című, utolsó festménye, amelyet a magyar kubizmus egyik alapdarabjának tekintenek.

2015 tavaszán Galimberti behívót kapott, ezért hazatértek Magyarországra, ahol Galimberti Sándor kiképzésen vett részt Pécsett. Felesége munkát vállalt a család ellátására, de tüdő- és mellhártyagyulladást kapott, s tíz nap után, 1915. július 18-án elhunyt. Temetése után pár órával férje egy pisztollyal végzett magával a Műcsarnok épülete mögött.

A Ma→ köré csoportosuló művészek közé tartoztak, Uitz Béla→ 1918- ban, a lap hasábjain méltatta az akkor már három éve halott Galimbertiék művészetét, Kassák Lajos→ ugyanekkor a Ma VI. tárlataként emlékkiállítást rendezett. Uitz véleménye szerint a tiszta művészi akarat (nem az ügyeskedés, a helyezkedés vágya) jellemzi a két fiatalon elhunyt művész pályáját. Bemutatja útjukat az impresszionista kezdéstől az érett kubizmusig (ezeket az irányokat nem iskolaként, hanem szemléletként fogja fel). Bemutatva városképeiket jellemző ferde vonalakat, amelyek „az egész kompozicionális céljait szolgálják”, a „koncentrikus értékeket” mutatják be. Majd úgy összegez, „[a]z ő képeiken »látott« káosz a legszigorúbb egység törvényét hordja magában”, majd pedig festészetükről, hogy azonos a „lélek jelenvalóságával”, az „élettel”. Kassák pedig később azt írta a kiállításról az Egy ember életében (megörökítve ezzel Simon Jolán véleményét is): „Lelkesedéssel dolgozunk, a következő kiállításunkat készítjük elő. Galimberti Sándor és Galimbertiné kerülnek sorra. Galimbertiék már meghaltak, s most a férfi édesanyjától szedjük össze az anyagot. Kubista fölfogású, érdekes képek. A legtöbbje rálátással festett párizsi háztető és utcarészlet. Nagy tömbök, architektonikus elrendezésben, barna és szürke színek, a terem megtelik tőlük komor, ünnepélyes hangulattal. Egy-két év előtt hangos nevetés fogadta volna ezt a piktúrát, most megérdemelt sikere van. Nemcsak dicsérik, hanem vásárolnak is a képek közül. Különös jellegzetességük ezeknek a képeknek, bárha két ember keze alatt születtek meg, egy nő és egy férfi rakta föl érzés- és gondolatvilágát a vásznakra, mégis annyira egyformák, hogy a szakértő szem sem tudná őket egymástól elkülönböztetni. Ritkaság, hogy egy művészpár ilyen egyöntetűen élje a világot.

Jolán, aki mindenkor lelkesedéssel megszólal, ha valami különösebb női produkcióra rámutathat, most is hangosan mondja a képek előtt:

– Olyan volt ez a két ember, mint a két sudár fa, melyek egyenesen nőnek föl egymás mellett anélkül, hogy egyik alárendelné magát a másiknak, hogy az egyik elvenné a napfényt a másiktól.”

Képeik nagy része elveszett: a Franciaországban és Hollandiában hagyott képek elkallódtak, jó pár Magyarországon őrzött darab pedig Dénes Valéria unokatestvére, Dénes Zsófia otthonában, egy lakástűz során semmisült meg. Galimberti műveinek egy részét a 20-as években a Képzőművészeti Főiskola hallgatói részére vászonként adták el.

1918. dec. 20. A MA VI. kiállítása. (Galimberti Sándor és Galimbertiné Dénes Valéria képei.)

„A MA VI. katalógusa Galimberti Sándor és G. Dénes Valéria emlékkiállításához”. Ma 3, 12. sz. (1918): 146.

Uitz Béla: „Galimbertiék”. Ma 3, 12. sz. (1918): 144.

Kassák Lajos. Egy ember élete. Hozzáférés: 2023.08.05, https://reader.dia.hu/document/Kassak_Lajos-Egy_ember_elete-2675.

„Galimberti Sándor”, Kieselbach Galéria. https://www.kieselbach.hu/muvesz/galimberti-sandor_1322.

Dénes Zsófia, Galimberti Sándor és Dénes Valéria A Művészet Kiskönyvtára, 131. Budapest: Corvina, 1979.

Galimberti emlékkiállítás. Szerk. Géger Melinda. Kaposvár: Rippl-Rónai Múzeum, 2003.

„Galimberti Sándor – G. Dénes Valéria”, Művészet 14, 6. sz. (1915): 320–322.

Kiss Eszter, „107 évig lappangott az egyik legdrágább magyar festőnő képe”, Index , https://index.hu/kultur/2019/05/12/107_evig_lappangott_denes_valeria_bruges_kubizmus_aukcio_virag_judit/.

Nyáry Krisztián. „»Minden korláttól mentes szabadsággal«. Dénes Valéria és Galimberti Sándor”. Artmagazin, 92. sz. (2016), Artmagazin Online, https://www.artmagazin.hu/articles/archivum/4760d9fa146bfa269ff3e45267ac860e.