Tairov, Alekszandr Jakovlevics
Alekszandr Jakovlevics Tairov (Alekszandr Jakovlevics Kornblit) (Rovnó / Romni / Berdicsiv / Poltava, 1885. július 6. – Moszkva, 1950. szeptember 25.), orosz színész, rendező, teoretikus, a Kamara Színház alapítója.
Kijevben járt középiskolába, majd jogi tanulmányokat folytatott, itt kezdett színházzal foglalkozni előbb amatőr, majd professzionális szinten. 1906-ben átiratkozott a szentpétervári egyetemre, Vera Komisszarzsevszkaja társulatában kezdett játszani, ahol Vszevolod Mejerhold volt a főrendező. Ezután Rigában és Szimbirszkben lépett fel, majd Pavel Gajdeburov vándortársulatában és Konstantin Mardzsanov Szabad Színházában kezdett rendezéssel is foglalkozni (előbbinél a Hamletet és Ványa bácsit, utóbbinál Benrimo-Hazelton A sárga kabát című kínai témájú színművét és Dohnányi Ernő zenéjével a Pierrot fátyla című pantomimet állította színpadra).
1914-ben megalapította saját társulatát, a Kamara Színházat, melyet élete végéig vezetett. Első bemutatójuk a Sakuntala volt, az utolsó pedig 1948-ban egy Oscar Wilde→
-darab, közben játszottak Beaumarchais-, Scribe-, Claudel→
-műveket, Racine Phaedráját (Alisa Koonen-nel a főszerepben), O’Neill→
és Brecht→
drámái mellett Osztrovszkij→
, Gorkij→
darabjait. A repertoár eklektikus: Tairov olyan műveket választ, melyekben a színészek lehetőséget kapnak a virtuóz játékra. A szöveget csak nyersanyagnak tekinti, színháza középpontjában a színészi játék áll, a zene, díszlet, mozgás mind a színészt szolgálja.
Az orosz realista→
színházi törekvések ellenében lépett föl. Az autonóm színházban hitt, mely nem alárendelt művészet, és amely magába foglalja, szintetizálja az opera, a balett, az akrobatika, a klasszikus tragédia és komédia elemeit és technikáit is. 1921-ben kiadta Egy rendező jegyzetei címen írásait, itt leírja alapelveit: a színészi munka külső és belső kihívásaira koncentrál, eszménye a mindentudó mesterszínész, aki amellett, hogy klasszikus színész, akrobata és énekes is. A játéktér reformját sürgeti: a naturalista színpad ellenében a stilizált, absztrakt tér mellett foglal állást, előadásaiban is neorealista, kubista, konstruktivista elemeket és formákat használ. Nézőtér és színpad különbségét fontosnak ítéli és megtartja.
1923-ban saját színészképző stúdiót nyit és európai turnéra indul, 1925-ben Bécsben is föllép (nagy hatással van Németh Antalra→
, a budapesti Nemzeti Színház későbbi igazgatójára), majd 1930-ban Amerikában játszik a társulat.
Színháza határozottan nem politikus, a 30-as években formalistának és kozmopolitának bélyegzik, 1941-ben Szibériába evakuálják a színházat. Itt Tairov tagja lesz a Zsidó Antifasiszta Bizottságnak, a szervezetet azonban 1948-ban betiltják, és 1949-ben bezáratják a Kamara Színházat is. Nem sokkal ezután agydaganatot állapítanak meg nála. 1950-ben, hatvanöt évesen halt meg.
A Ma→
1924. szeptember 15-i színházi különszámában magyar nyelven Tairoff aláírással jelent meg A színházi atmoszféra című rövid írása, melyben kijelenti, hogy a rendező előkészítő feladata – a színész munkájának megsegítésére – a színpadi atmoszféra létrehozása. Ez alatt Tairov a teret, a játék terének kialakítását érti. Az antinaturalista törekvések felszámolták a valósághű díszletterveket és így a maketteket is, a tervezők festmény-vázlatokban kezdtek gondolkodni, ezek azokban síkszerűvé teszik a színpadot, a színésznek csak a sziluettje kerülhet a papírra. Cikkében Tairov amellett érvel, hogy vissza kell térni a maketthez, mert az a színház térbeliségét mindig szem előtt tartja, de természetesen nem a naturalista makettekhez, hanem az ún. neomakettekhez. Ezeket pedig mindig háromdimenziósan kell megalkotni, hiszen a színész teste is háromdimenziós.
Ugyanebben a különszámban említi Tairovot Kassák→
német nyelvű cikkében (melyben úgy vélekedik, hogy bár az oroszok tették meg az első lépéseket, nem jutottak el a teljes reformig, az orosz színpad eredménye, hogy a térre, a térben építhető konstrukciókra fölhívta a figyelmet, de Tairov indokolatlanul tette meg a színészt a színpad urának, nem juthatott a színházművészet szintéziséig), illetve Marinetti→
manifesztumában (ahol Tairov előadásának táncos teatralitását a futurizmussal köti össze a szerző), és Günther Hirschel-Protsch→
írásában (a figura mozgásának mechanikus megoldásakor).
Említi még Tairovot a Ma 1923. november 25-én megjelent számában Szolnoki-Sándor Pál→
, mint az „individualista, anarchikus szabadságra törekvő színész” megalkotóját, illetve 1925-ben Dr. M. Lévy→
Rögtönző színház című írásában mint olyan alkotót, aki (Mejerholddal→
együtt) megelégszik „másodrendű momentumok reformálásával”.
Tairoff. „A színpadi atmoszféra”. Ma, Musik und Theater Nummer 9, 8–9. sz. (1924): 5–6.
Szolnoki-Sándor Pál. „Színész vagy rendező?” Ma 9, 2. sz. (1923): 10.
Lévy, Max, „Rögtönző színház – Théatre immediat”. Ma 10, 1. sz. (1925): 4.
Kassák, Ludwig, „Über neue Theaterkunst”. Ma Musik und Theater Nummer 9, 8–9. sz. (1924): 2.
Marinetti, F.T. „Teatro antipsicologico astratto, di puri elementi e il Teatro tattile”. Ma, Musik und Theater Nummer 9, 8–9. sz. (1924): 3.
Hirschel-Protsch, Günther. „Das Bewegungsdrama (Drame de la rotation de mon Théâtre mécanique.)”. Ma, Musik und Theater Nummer 9, 8–9. sz. (1924): 15.
Galácz Judit, „Papírra vetett avantgárd kísérletek – a MA Zenei és színházi különszáma”. In Balázs Eszter–Sasvári Edit–Szeredi Merse Pál szerk. Művészet akcióban. Kassák Lajos avantgárd folyóiratai A Tett-től a Dokumentumig 1915–1927. Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum–Kassák Múzeum–Kassák Alapítvány, 2017. 189–190.
Balogh Géza. „Avantgárd színház Kelet-Európában II”. Szcenárium 3, 8. sz. (2015): 19–29.