Szabad függő beszéd

From wikibase-docker

francia: style indirect libre; aangol: free indirect style; német: erlebte Rede / freie indirekte Rede

A függő beszédnek az a fajtája, amelyben az elbeszélő egy szereplő szavait, illetve gondolatait mutatja meg elbeszélői kommentár nélkül, a nézőpont megváltozását jelöletlenül hagyva. Pl.:

„Felkönyökölt az ágyban, úgy leste a felesége hangját, nincsen-e benne valami félelmes… Hogy nem kritizálja, nem csúfolja, nem ítéli-e meg. De nem. Lina olyan édes volt, olyan bizakodó, annyira boldog, hogy nem hallotta ilyennek nagyon-nagyon régen… Minden tud csalni, de a hang színe, az nem… Az őszinte és leleplez minden érzést. Linából most kicsordult valami anyás büszkeség, úgy szólott őróla, mintha a nagy fiáról beszélne, akire büszke, mert kitüntetéssel tette le az érettségit, vagy megnyerte a versenyét, vagy pénzt hozott a házhoz valamiképpen…” (Móricz Zsigmond, Rokonok, 5.)

A beszéd elbeszélésbeli reprodukciójának egyik módja. Függő, mert „függ” az elbeszélői közvetítéstől, mégis „szabad”, mert jelöleletlen. Mindössze annyiban tér el a függő beszédtől, hogy elhagyja az idézőjeleket és a verbum dicendiket, azaz a „Gizi azt mondta ekkor” típusú kommentárokat, amelyek explicitté tették és folyamatosan jelezték az elbeszélő jelenlétét.

Teljes szöveg

Ennek az aprónak tűnő formai különbségnek igen komoly következményei vannak.

A szabad függő beszéd (továbbiakban: SzFB) tizenkilencedik századi és huszadik század eleji elterjedését sokan az irodalmi narráció emancipációjának tekintették. Az írói, illetve (terminológiától függően) az elbeszélői autoritás visszaszorulásának és ezzel együtt a regényszereplők önállósodásának lehetőségét látták benne. Olyan narrációs technikát, amely kifinomultabb lélektani analízist tesz lehetővé és általában véve érzékenyebb, rétegzettebb emberábrázoláshoz vezet. A jelölt függő beszéddel szemben a SzFB regényhősök tudatába való bepillantás, az átélés közvetlenségének illúzióját adta az olvasónak. Viktor Žmegač okfejtése szerint a SzFB felértékelődését a modern narrációban „a közléstől való tartózkodás és a pszichogramhoz való közeledés, tehát a pszichikai hitelesség illúziójának megteremtése” motiválta. (Történeti regénypoétika. A huszadik századi regény alapvető kettőssége, 116) Virginia Woolf, William Faulkner, Marcel Proust, Thomas Mann, James Joyce és mások narrációpoétikai újításai Žmegač szerint számos különbségük ellenére abban hasonlítanak, hogy a fabuláris érdekesség és indokoltság helyett (ez lenne a metonimikus elbeszélés) a szubjektív tudattartalmak feltárásával bilincselték le az olvasókat. Ennek a törekvésnek az egyik legfontosabb elbeszélő technikája az SzFB – különösen amikor nem a szereplő beszédét, hanem a gondolatait közvetíti –  a belső monológhoz hasonlóan az intim közelség illúzióját teremti meg, mintha a szereplői szólam átvenné az irányítást az elbeszélői felett. A SzFB meghatározható úgy is mint az első személyű belső monológ harmadik személyű párja.

Ám az, hogy a függő beszéd „szabaddá válik”, (vagyis hogy a verbum dicendik eltűnnek, és az elbeszélői jelenlétnek nincs meg a nyelvtani egyértelműsége), természetesen nem jelenti azt, hogy ezzel együtt az elbeszélő közvetítő-értelmező funkciója is megszűnik. A SzFB megjelenít valamennyit a szereplői szólamból, átvesz tőle jellemző szófordulatokat, ám ott van benne az elbeszélő szólama is, vagyis az két hang, két nézőpont keveréke. Az SzFB olykor azt a benyomást kelti, mintha a szövegnek több elbeszélője lenne. (The Cambridge introduction to narrative, 71.)

James Joyce Ulyssesének 13. fejezete jórészt a pártában maradástól félő fiatal dublini nő, Gerty MacDowell gondolatait közvetíti SzFB-ben. Ezeken az oldalakon halmozódnak az olyan stíluselemek, amelyek egyébként nem jellemzőek az Ulysses elbeszélőjére. Az elbeszélő romantikus lányregények és divatlapok, pletykarovatok, életvezetési tanácsadó cikkek, kalendáriumi bölcsességek stílusfordulatait veszi át, azaz saját nyelvhasználatát jelentősen módosítva azokból a forrásokból merít, amelyekből Gerty választékossága is ered. Az elbeszélő – ideiglenesen – alkalmazkodik azokhoz a nyelvi és társadalmi tabukhoz is, amelyeket szereplője még gondolatban is kerül, vagy legfeljebb óvatosan érint. A lakás mellékhelyiségét például eufemisztikusan írja le: „abban a bizonyos helyiségben, amelyet sose felejtett el kéthetenként klórmésszel megtisztítani” – mondja itt az az elbeszélő, aki főhősét Leopold Bloomot provokatív módon rögtön az első jeleneteinek egyikében reggeli székelése közben mutatta be. (Ulysses, 341.) Ebben az esetben a SzFB-re jellemző szólamkeveredés tehát úgy jön létre, hogy az elbeszélő demonstratív módon alkalmazkodik azokhoz a nyelvi és gondolkodásbeli struktúrákhoz és korlátokhoz, amelyek harmadik személyben bemutatott szereplőjének sajátjai, másrészt világosan kirajzolódik az imitáció ironikus, parodisztikus karaktere is, amely a Gerty világára „rálátó” másik nézőpontot jelez.

Látható tehát, hogy a SzFB modern narrációban elért sikerét polifonikus lehetőségeinek is köszönhette. A „jelölt” függő beszédben, ahol elvileg tagoltabban, élesebben el van választva az elbeszélői és a szereplői szólam az alá- és fölérendelt tagmondatokban, ki kellene tenni, hogy „ahogy Gerty szokta mondani, abban a bizonyos helyiségben, amit …” stb. vagy esetleg azt, hogy „Gerty – aki még gondolatban is kerülte a közönséges dolgok megnevezését – úgy idézte fel, hogy abban a bizonyos helyiségben …” stb. ám a túl sok elbeszélői magyarázat nem tesz jót az iróniának.

Móricz Zsigmond az élőbeszéd elevenségének visszaadására törekedett, ezért volt számára alkalmasabb a SzFB és a monológ a „jelölt” függő beszédnél. A függő beszéd áttételessége csökkenti az elhangzó beszéd közvetlenségét, spontaneitását. A hogy-os többszörös alárendelő mondatok nehézkesek és monotonná teszik a stílust. (Móricz Zsigmond mondatszerkezetei, 153) Az Úri muri példát szolgáltat a szereplői és elbeszélői szólam keveredésére is. Ahogy az Ulysses-ből vett példánál az elbeszélői iróniának köszönhetően volt elkülöníthető a két szólam a SzFB-en belül, az alábbi példában az ideológiai különbség lesz a segítségünkre.

„Zoltán maga elé meredt. Oly óriási felelősséget érzett magán, s annyira egyedül volt e pillanatban… Harcolni? Mért?…  Kiért?… Harcolni azért, hogy az asszonynak megmutassa, hogy mégis valami volt, amit csinált? … Kietlen volt az egész élet s irtózatos, hogy mi fenyeget.

Ahogy körülnézett az arcokon, a bortól, vidámságtól kiderült férfiarcokon, a dalos szájakon, s dobogó öklökön, hirtelen úgy érezte magát, mint a viruló lápon a vadmadár, mely már tudja, hogy le fogják csapolni a mocsarat, s kiszáradnak a sásak és a nádak és füzek és a hinár, s a helyén szántás lesz és idegen világ…

Szép lesz, jó lesz, de nem neki.

… Ők hová lesznek? … Hová lettek a Berettyó mocsaraiból a milliónyi békák s halak és a csík és a vidra és a felszálló vadludak serege, a vadkacsák és a gémek… Elpusztultak? … vagy elszállottak másfelé vizet s hazát keresni? … De hová meneküljön a magyar úr, ha itt lesz a vízszabályozás, és lecsapolják a közjogi fertőt…

Megdörzsölte a homlokát, s lerázta magáról a gondolatokat, mint ázott eb a vizet.” (Móricz, Úri muri)

A kiemelt mondatot gondolhatja Szakhmáry is, hiszen következik addigi borús gondolataiból is, de azonosítható az elbeszélő áttételes társadalomkritikai szólamaként is, és közvetlen elbeszélői megnyilvánulásként didaktikusabban, „szerzői szónoklatként” hatna, mint így SzFB formájában a szereplői szólam gondolataival elkeverve. (Móricz Zsigmond mondatszerkezetei, 155) Nemcsak a két szólam keveredik a SzFBben, hanem olykor az sem világos, hogy benső vagy elhangzó diszkurzust közvetít a szöveg. (Discours du récit, 175.)


Szerző: Szolláth Dávid