Emőd Tamás

Emőd Tamás (Fleischer Ernő) (Berekböszörmény, 1888. augusztus 11. – Nagyvárad, 1938. szeptember 22.) költő, újságíró, színházigazgató. Bár publikált néhány verset A Hét és egyéb országos fórumok hasábjain is (irodalmi nevét is Kiss Józseftől kapta), neve igazán ismertté A Holnap antológiák révén vált. Az 1908-ban és 1909-ben megjelent versantológiák hét szerzője közül ő volt a benjámin a maga 20 évével, aki valóban szinte az iskolapadból csatlakozott a nálánál jóval tapasztaltabb társaihoz. Berekböszörményből gimnazistaként került a pezsgő századfordulós Nagyváradra, Adyval→ – akárcsak majd Juhász Gyulával→ – Dutka Ákos→ révén ismerkedett meg. Adynak mindvégig híve, hű társa és állandó kísérője lett, hiszen Ady párizsi, budapesti vagy csucsai tartózkodásai idején is számtalanszor állt meg egykori szeretett városában. Antal Sándor visszaemlékezése szerint fiatal társát Ady is megbecsülte: „szerette hallgatni ízes beszédét, nótázását, kritikája se volt vele szemben. Úgy nézett rá mint az öreg legény vér szerinti kisöccsére. Élvezte a fiú gondtalan derűjét. A venyigés Érmellék friss levegőjét meg a földet is megérezte az egykori gazdálkodó költő-fia mellett.”

Egyéni hangon indult. Egyfelől kódoltan hagyománytisztelő, másfelől groteszk, nem egyszer ironikus látásmód és sajátos fekete humor jellemezte már korai verseit is. „A kuruc költészet és a protestáns prédikátorok stílusának volt frissen felelevenítője” első verseiben – emlékezett rá Tabéry Géza→. Versei olykor neogótikus balladák, melyek akár Pázmány Péter nyelvezetét is idézhetnék, máskor humoros, ízig-vérig modern limerickek, sűrített remeklések. A magyar néphagyomány archaikus folklórkincse, a történelmi múlt és a protestáns értékek éppúgy értékként tűntek föl lírai világában, mint a modern, nagyvárosi léthez kötődő irodalmi ábrázolásmódok. Az idősebb generációk konzervativizmusa ellen lázadt, akárcsak érettebb antológiabeli társai vagy az azok mögött megalakuló Holnap Irodalmi Társaság szellemi támogatói. Az antológiákat övező országos viták nagyobb ismertséget hoztak az abban szereplőknek, így Emődnek is, ám ezáltal az Ady-epigonizmus felületes vádját is meg kellett tapasztalniuk. A korabeli konzervatív kritika ráadásul testületileg bélyegezte meg őket, ebben a modernkedő, nemzetietlen, érthetetlen, külföldet majmoló vagy egyenesen beteges jelzőket mindenkire kiterjesztették, mint Emőd példáján is látható, teljesen igaztalanul.

Közel nyolcévnyi nagyváradi újságíróskodás után, 1914-ben került Budapestre, s lett szellemes és bravúros formakincsű kabaréköltő Gózon Gyula→ és Nagy Endre→ védőszárnyai alá kerülve. Megyaszay Vilma kabaréjában dolgozott, de Nagy Endre is dolgozott vele, aki, amikor csak tehette, tehetséges költőkkel íratta kupléit és sanzonjait. Szép Ernő→, Heltai Jenő→, Gábor Andor→ mellett Emőd is írt tréfás jeleneteket részére. Kupléinak és sanzonjainak kötete, a Nótám, füttyöm, citerám csak az 1920-as évek derekán jelent meg. A kabaré és a színház lett elsődlegesen a fő tevékenysége a háború után is. Ekkorra színi direktorként, művészeti igazgatóként is bemutatkozott: 1921–1924 között az Andrássy úti Színház, 1924–1925-ben a Blaha Lujza Színház, 1925-től 1927-ig ismét az Andrássy úti Színház művészeti vezetője, 1927–28-ban az Új Színház igazgatója lett. Több nagysikerű vígjátékot is jegyzett Török Rezső társaságában, ezekből többet megfilmesítettek a magyar hangosfilm első nagy korszakában, de drámáit is sikerrel játszották. A Mézeskalács című daljátéka az egyik legismertebb darabja lett, benne a „szív küldi szívnek, szívesen” sorral.

Az első világháború idején két pacifista kötete is megjelent. Emőd néhány hónapig a debreceni 3. gyalogezred önkéntes káplárja lett, de miután két fivérét is a frontra szólították, sorra születtek háborúellenes versei, melyeknek fő témája a harcokban megnyomorított kisemberek életének ábrázolása. E témában született verseit – kiegészítve néhány színpadi, frissen írt és azonnal be is mutatott jelenetével a Singer és Wolfner révén Dicséret, dicsőség címmel tette közzé 1915-ben. Erről is írt A Tettben→ – Dutka Ákos egyik szintén pacifista kötetét szemlézve közös, meglehetősen lesújtó – recenziót Wirkmann Imre→ az 1916 április 5-i lapszámban. Ebben Emőd költeményeit „Az ebédutáni jólakottság zsiros érzéseiben született versekként” jellemezte, melyek „nem az akarati megnyilvánulásból átéléssé izmosodó impressziók szükségszerü kibugyanásai, hanem a mesterséges túlfűtöttség erőszakos explosiói.” Wirkmanna, aki A Tett hasábjain Szép Ernőt is hasonló indokokkal ítélt el, láthatóan nem figyelt arra, hogy Emőd is, Dutka is ritka kivételekként már 1915-ben kimerték mondani, amint Emőd háború utáni egyik Antal Sándorral polemizáló cikkében is rögzített, hogy „embernek embert ölni nem hőstett, hanem bűncselekmény, és a hős meg a fegyenc egy dolgot művelnek, mikor ölnek.”

Emőd szívbetegsége ismert volt, az 1930-as években, annak előrehaladott állapotában is fanyar humorral viselte és verselte meg. Az önkéntes asszimiláció egykori híveként döbbenten és értetlenül fogadta ugyanakkor a sárga csillagot és annak viselési kötelezettségét, a barbár időket, de a vészkorszak további borzalmait 1938-as korai halálával szerencséjére nem kellett megérnie. Verseit teljességében mindmáig nem adták ki.

Kassák Lajos. Egy ember élete. 1. köt. Budapest: Magvető, 1983, 250.

Wirkmann Imre. „Emőd Tamás: Dicséret, dicsőség. Dutka Ákos: Az ypreni Krisztus előtt”. A Tett 2, 11. sz. (1916): 184.

Wirkmann Imre. „Szép Ernő: Élet, halál”. A Tett 2, 13. sz. (1916): 224.

Boka László. „Szócikkek egy képzeletbeli Emőd-lexikonhoz”. Látó 29, 7. sz. (2018): 80–86.