Adattári adat Q336105

7. Szász Károly naplójából

[Malomfalva, 1847.] Julius 7.

[Szemrehányást tesz magának, hogy igazi szerelméhez, Pólihoz hűtlenné lett egy bizonyos Ida miatt:]

[150b:] Átkozom azt az órát mikor először olvastam neki [Idának] Vörösmarty, Petőfi gyönyörű dalait, s hihettem, hogy midőn mindketten bámuljuk e' dalokat, lelkünk tán öszve találkozik fölöttük. És jaj! legjajabb annak az órának, mikor elmondottam neki a ,gyöngyök' [saját versciklusa] XIII. számát:

,,Nálad valék. Stb.”

Hogy is volt csak. Ida, Ilka, Jánosi P. s Pauline hallgatták, mig Petőfi Szerelemgyöngyeit olvasám. Mit láttam én a többieket! Mit bántam, figyelnek–e ők, csak Idára néztem. S mintha azt is Petőfi írta volna elmondám neki dalomat. S ő mindenek közt leginkább szerette. S én ismét hivém hogy lelkeink találkoztak.

[Nagyenyed? 1848.] Januar 14k

[216a:] Egy pár hét s tudni fogom, hogy nyertem–e Szécsi Máriámmal vagy nem. Úgy jő nekem hogy sok függ e művem sorsától. Egyébiránt hogy versenytársaim között: Garay, Petőfi, Tompa és Arany nincsenek –ez jó reménnyel biztathat . . .

[Nagyenyed, 1848.] Martius 27ik

[235a:] Ma Petőfi magyar Marselleisét [!] osztogatva a városon az öreg Zeyknéhez is vittem. Géza behurcolt az Idáék szobájába– Ida s Pauline tanultak Hegedüssel. Hegedüst elkergettem. Idának adtam egy verset, mondta: Na már olvassa is el szépen, de nem cselekedtem. Ott hagytam őket. [...]

[Nagyenyed, 1848.] Junius 8kán

[266ab:] [Az előző hetek eseményeit összegezve beszámol arról a látogatásról, amelyet szerelménél, Szász Polyxénánál tett Vízaknán, hogy közelgő pesti útja előtt elbúcsúzzék töle.] [. . .] Elvittem oda Petőfimet. E' könyv nekem legkedvesebb vala. Sokszor midőn olvasám gyönyörü dalait, elmerengve Polim jutott eszembe. Mondottam ezt neki, s elolvasám a legszebbeket.

Egyet kérek, ne félj ne félj

Nem kérem már szerelmedet stb.

S ő sírva hallgatta a bánatos szerelem szent hangjait. Esdve kért hagyjam nála e' könyvet, hadd maradjon a sírig emlékeül. ,,Ki sem törlöm belőle a te nevedet, mondá, mert ugy fogom képzelni hogy a tiéd e' könyv, s csak átadtad nekem és mindig mindig eszembe jutsz, mert rá fog ismerni lelkem azon dalokra miket te szerettél. Látod a távolban is fenn van tartva számunkra ez a találkozás. [...]

Pest, 1848 16ik Julius

[289ab:] [Leírja Erdélyből Pestre tett útját.] [. . .] 4kén s 5kén mind a pusztán utaztunk. Nekem tetszett e' táj az ő végetlenségében s határtalanságában, elmondottam magamban Petőfi minden pusztai dalait, gyönyörrel megnéztem a nap feljöttét lementét, –s a' két nap nem volt elég arra hogy megunjam a pusztát. [. . .]

[Pest, 1848.] 17k Julius

[291b–293a:] [. . .] Bethlen Miklós bevezetett a radicál körbe hova minden irói notabilitás öszve gyülni szokott. Megmutatta hol az olvasó szoba, s ott hagyott. Azon reménnyel léptem be, hogy itt találni fogok valakit kit ismerni vágyok s kit képéről megismerendek. Végig mentem az igen sok arcon ... Senki sem volt kit kerestem. At mentem a társalgó szobába. Minden arc oly ismeretlen, oly jelentéktelen volt. Szomorún vettem kalapom s indultam.

– Még bemegyek gondolám, a billárd szobába is s benyitottam.

S ó öröm! Az első arc, melyre szemem esett Petőfié. Azonnal rá ismertem. Temérdeket hasonlít azon korhel kinézésü de sokat jelentő első képéhez, mit én annyira szerettem. Most nem visel szakállat csak bajuszt. Nagy tömött borzas haja van. Arca, kiálló csontu, szikár, aszott és ón szinü.

Épen billárdot játszott egy ismeretlennel. Leültem, hogy megvárjam mig a játékot végzi. Hosszan erősen hosszan tartott; Én mind őt néztem. Mégjátékában is valami meglepöleg erélyest, elhatározottat találtam.

Végre letették a dákót. Petőfi senkihez se szollt, hanem mogorván kalapját vette s indult. Ez nem zavart meg engem.

– Bocsánat, szolitám meg elébe állva – hogy megszólítom önt. Képéről megismerém – ha nem csalódom Petőfi Sándor –

– Szolgálatára.

– Ismerni akartam önt. Én SZK vagyok.

– SZK? Üdvözlöm – Kezet szorítottunk. Ő folytatá.

– A mint ön ott ült a széken, egyszer önre pillanték futólag; nem annyira arcából mint nézéséből, mindjárt gondolám hogy író.

Nem is várta, hogy zavaromban valamit feleljek, hanem mondá hogy Vörösmartyhoz megy s kérdé nem kisérem el?

– Ezer örömmel felelék s indultunk.

Vörösmartyhoz értünk. Az öreg kopasz, himlőhelyes, egyébiránt arcképéhez némileg hasonló V. épen szivaraival foglalkozott, midőn Petőfi kezemet megfogva mondá:

Ajánlom Szász Károly író társunkat.

Két kezem a két költő szoritását érezte.

– Erősen örülök önt láthatni, mondám a rég ohajtott öreghez –

Petőfi kacagott.

– Az erdélyi ember erősen örvend mondá.

Leültünk s beszéltünk mindent. Igen szívesek, reményemen túl szívesek valának hozzám.

Az öreg mind politizált. Sok mindent öszve beszélt. Én csak azon kaptam olykor magamat hogy áhitatos szemeimet a két költő arcán felejtettem.

Egyszer bejött Vörösmartyné. Kedves, barna, lelkes asszony vagy 30–32 éves, egy kis (a legnagyobb) fiával jött be. Nejének, Csajági Laurának is bemutatott Vörösmarty.

Egyebek közt mondá Vné, hogy Kossuth fia most járt itt, s mennyivel okosb, ügyesb gyermek mint övé.

– Nemkell busulni mondá Petőfi, okos gyermekböl ugyse lesz semmi. Én oly ostoba szamár voltam gyennek koromban hogy –

A megjegyzés nagyon jól állott Petőfinek. Vörös[mart]ynál egy orát ültünk, midőn Petőfi indulván én is bucsuztam.

A kapuban mondá Petőfi, hogy ö a nyomdába megy. Elkísértem addig.

Kérdé mit írok most, mikor megyek hozzá, stb. –

Jól esett lelkemnek ily részletekig feljegyeznem a két költőveli ismeretségem első perceit.

[Az 1848. júl. 17–én kelt feljegyzés fénymásolatát l. 15–16. sz. mell.]

[Debrecen, 1849.] Febr 17kén

[350b–351a:] [Hibáztatja magát, amiért –családjára való tekintettel – mindeddig nem állt be honvédnek] [...]

E' pillanatban jut eszembe Petőfi S., ki a táborból (Bemtől) mostjő s vissza menend, vele én is tán elmehetnék – [...]

Később.

– Voltam Petöfinél. Vörösmartyval van szállva. Mindkettő otthon volt s szép nejeik is.

Petőfi Robertről is mondott tudósítást. Látta őt még épen Szászvároson.

Visszamegy, mihelyt egy meglehetős sereg indittatik Bemhez, mert nagyocska erő nélkül nem lehet az oláhok vad csordáin át hatolni.

Vele elmegyek, ugy ígértem, én is. [...]

Petőfi megígérte, hogy tudósitand. [...]

Petőfi nem gyözi dicsémi Bemet. Inkább el van ragadtatva tőle mint a historia bár mely nagy és legnagyobb jellemétől.

Összve kellene szednem lelkem minden erejét hogy méltóan leirjam őt. [...]

Febr 20k

[351b–352b:] Petőfi egy sületlen és a hitványságig gyermekes historia miatt kapıtanysagaról lemondván, már nem tudom mikép fog a sereghez vissza menni. Es nem tudom mikép megyek én is. [, ..]

Délután 5kor

E' percben jövök a Casinoból. Midőn oda beléptem Petőfi kiáltott elömbe:

– Ugyan jó hogy jő ön. Holnapután indulunk.

– Tán valami redoutable erejü sereg megyen?

– Nem. Csak magamra megyek Kolozsvárig. Addig az út egészen biztos, azontúl is csak elvergődünk.

– De köszönöm szépen! A honban a golyóktól nem félek, de attól bezzeg igen, hogy véletlenül karóba találnak huzni.

– Eh! menjen! Szégyelem hogy poeta vagyok mikor a poeták közt ilyen emberek is vannak. De hisz azt a karóba huzást magam se irigylem, de a hova én kinek feleségem gyermekem van nem félek vinni a fogamat, oda ön is eljöhet.

Még egy keveset szabadkoztam.

– Mindjárt mondok még valamit, szóla, csak e' biliárd partiet végezzem el.

Midőn annak vége volt így szóla.

– Én oly fontos küldetésben megyek a kormánytól, hogy a hól csak legkisebb veszély van is nagyeröt adnak mellém, miután nagy érdek van ahhoz kötve hogy veszélyeztetve ne legyek. Semmitől se félhet ön.

– Jól van megyek. Mikor s mikép?

– Semmitől se gondoskodjék ön. Holnap után reggel 10 óra tájt jöjön hozzám. Elvárom, s akkor mindent megbeszélünk. – [...]

Február 21kén

[356ab:] [Közli elhatározását családjával, amely le akarja őt beszélni szándékáról.]

[...] Elmondták ujra ama stereotyp ellenvetéseket, hogy katonának való nem vagyok, hogy édes anyámnak mennyi , tenger aggodalmat okozok, hogy bizonyos veszélynek teszem ki magam stb.

Ehez járult most egy uj ellenvetés:

Mért megyek éppen Petőfivel, ki most közele[b]bről egy hitvány nyakravalóért odahagyta kapitányságát s általában gondolatlan és sületlen ember.

[Ő kitart terve mellett, és elhárítja szüleinek kifogásait.]

[...] A mi illeti Petőfit –igazán mondom sajnálom hogy hozzá kötöttem magam még akkor midőn kapitány volt, de már most vissza lépnem gyávaság gyalázata nélkül nemlehet. Egyébiránt ha tetszett volna Julkának elnem hallgatni tőlem a minapi sereg menetét – örömmel elmentem volna, örülve hogy megszabadulhatok Petőfitől. Most már nem lehet. [...]

22 Februar.

[356b:] [Mégis a Debrecenben maradás mellett dönt.]

[...] Pogánytól egyenesen Petőfihez indultam, hogy jelentsem neki maradásomat.

Kapujáig elmentem, onnan mégis vissza térített két scrupulus.

Féltem hogy Petőfi szemembe vágja a gyáva nevezetet; és

Eszembe jutott Poli! Mégse, mégse lássam őt meg.

Haza jöttem, küzdve magammal.

Édesapámat sírva találtam.

Megfordultam sarkamon és egyenesen Petőfihez menék – Hiszen Polit egészen elveszettnek kell hinnem!

Petőfinek eszébe se jutott hogy gyávaságból maradnék itt. Ha eszébe jutott volna, ki is mondotta volna azt. Igen becsületesen beszélt. Arra kértem hogy Robertnek vigyen el egy levelet. Megigérte, s ma dél után kettöre hívott magához.

[1849.] Aprilis 2kán

[386a:] Egyszer azt mondotta nekem Petőfiné: ,,Én hiszem, hogy a Péntek balsorshozó nap, van ezenkívül egy pár babonám, mindössze is kevés, tudom hogy babona és vakhit, de szerencsétlen lennék ha megfosztana tőlök valaki"– . . . Ekkor kacagtam rajta magamban.