Adattári adat Q336067

Pest, decemb. 18. 847.

Gyönyörű útat tettünk múlt hétfőn, azaz 13-án. A vasuton mentünk, vagy igazság szerint inkább repültünk, Vácra. Hideg fagyos idő volt, s olly nehéz sürü köd boritotta indulásun[k]kor mindkét oldalról a kilátást, hogy lehetetlen volt megkülönböztetni a tárgyakat, mellyek mellett csak úgy suhantunk el, mintha versenyt nyargaltunk volna a szél paripájával. A nap is csodálkozni látszott e vakmerőségen, mert noha reggel úgy elfödte magát, mintha egész hétig nem akarna lepillantani, egypárszor még is ollyan bámulva bújt elő, mintha saját magának se' hihetné, mit ide lenn lát. Aztán meg bosszankodhatott is, mert egészen még se vehette ki, mi történik alatta, a föld sötét ködtakarója miatt, melly sugarait fölfogta, hogy legyőzetését hátráltathassa. De végre diadalmaskodtak a nap sugarai, világosodni kezdett, és a ködnek oszlani kellett, de csak olly lassan hátrált, hogy szinte látszott, milly vitézül harcol minden lépésnyi földért. Midőn az út mellől elhúzódott, kettős erővel takarta el a jobbra-balra eső távolabb falvakat és egyes házakat, mintha féltékeny szerelemmel örködnék fölöttük, mi csak regényesebbé tett mindent, mert a hogy imitt-amott kitünt egy-egy torony vagy házfedél alóla, félhomályban nem bírtak ama határozott körvonalakkal a tárgyak, mint fényes napvilágon, s így nem volt az ember figyelme lekötve bizonyos alakokhoz, hanem szabad tért talált, képzetével a hiányzó látkört a legcsudásabb fonnákkal, kénye kedve szerint, kiegészíteni. Jobbról az út mellett legközelebb, kopasz, levéltelen fák meredeztek, mint életnélküli rémek felénk; és szinte borzadva fordultam a másik oldalra, mert reám valami olly kísérteties ki nem magyarázható benyomással hatnak télen e mindenektől megfosztott csupasz ágak, a mint mozdulatlanúl föltekintenek az égre, honnan várják az új tavaszt, leveleket és virágokat. De hát mikor a téli fergeteg jó kedvében meg-megrázza őket, millyen szárazan, keservesen recsegnek! Hah! . . .

Balra vidámabb elevenebb képeket láttam, mellyeket olly sebesen hagytunk el, mintha madár szárnyain ülve szállanánk sebesen, sebesen. A szüntelen egyhangú morajt úgy hallgattam mint e madár szárnysuhogását, mellyet koronkint éles füttyével visit keresztül, szilaj tüzzel ösztönözve magát még ördögibb futásra.

Mikor Palotánál megálltunk, nem tudtam képzelödésemet félbeszakasztani, melly már annyira vitt, hogy az út mellett eső egyetlen nyári lak karfáival elég volt Sveicig röpiteni, hol mindent láttam egyszerre, egészen a havasokig, mikről eddig csak olvastam, mert épen a ház mögött emelkedett föl a köd, átláthatlanúl, s így ollyan volt, mint hóval beterített hegysor, kiálló sziklákkal, csúcsokkal. –

Különben is minden fehér volt körültünk, mert a dér ellepett a földön minden kis kórót, és apró száraz leveleit úgy behúzta, hogy olly szeszélyes ezerféle növényeknek látszottak, mint millyeneket a fagy szokott meleg szobák ablakára rajzolni. – Mennyi szépsége van egy illy homályos téli napnak is! Ha nem vasuton kell menni, az igaz, hogy jó kényelmes helyzetben és olly sebesen haladva, hogy még a vér is sebesebben kerengjen az ember ereiben, akkor aztán lehet elmerengeni a hideg szépségei fölött. Ha éreztem volna csipösségét, ha a fagy ropogott volna lábaim alatt, bizonyosan fölébredtem volna a puszta valóságra. De elég jó, hogy nem történt igy, hanem én a legjobban hangolt kedéllyel értem Vácra, és annyi jót, annyi kellemetest tapasztaltam ottlétem alatt, noha Vác városából csak annyit láttam, mennyi egy pusztára se' lenne sok. A napot is a legszomorúbb utcában töltöttük: a temetőutcában, hogy nem csodálnám, ha mindig: memento mori hangzott volna füleimben; de hál'istennek épen ellenkezőleg történt, mert ollyan jól mulattam, hogy! Sándorom szüleinél voltunk, kik igen szeretnek engem, s ennélfogva tölt ollyan jól az időm. – Az öreg atyus minden betegeskedése dacára olly kedélyesen és annyi históriákat beszélt, hogy csak győztük hallgatni, a közbeszólásra gondolni sem lehetett. De alig ha tudtunk volna ollyan élénken, olly kedvvel előadni valamit, mint ő, bár hatvan év hagyott felette annyi csapást, bánatot, mennyi csak kitelhetett tőle; de mindezekért meghagyta neki fiát, az én Sándoromat, és ez elég bár millyen veszteségekért. Sajnálom hogy elolvassa Sándorkám e sorokat, mert különben most ugyan csak nagyokat mondanék. De nem akarok hizelgésképen beszélni. – Anyánk pedig avval kedveskedett, hogy Sándornak az első párnáját, (kis pici gyerekkori prnáját) egy szalma szék fölé varrta, és e széket nekem készítette. Ha százezereket költenénk, nem volnánk képesek ennél valami gyöngédebb szeretetteljesebb meglepetést szerezni valakinek. Áldja meg az isten érte! Igy múlt el a nap négy óráig, és ekkor újra visszaindultunk a gözkocsira, melly négy és fél órakor indult. Ha menet el voltam ragadtatva, hát még visszajövet! egész magamon kívül voltam. Egyenesen az égbe is repülhettünk volna, annélkül, hogy ezen csudálkoztam volna. A nehéz köd lecsapta a gőzt a kocsi oldalaira, s ez ép olly sötét volt, mint a vészterhes zivatart rejtő felhők, s mi köztök futottunk fáradatlanúl. A szikrák, mint megannyi fényes ragyogó csillagok maradoztak el mellettünk; és e büjáték mindinkább valósulni látszott, a mint sötétedett az éj. Valóban kábitó az illy utazás! még most is néha úgy tetszik, mintha szállanék e sötét felhők között, és látnám e csillagokat, mellyek egy-egy világot zámak magukban, s én futok mindig sebesebben, mindig gyorsabban, mig följárom így a mindenséget.