Adattári adat Q335943

From wikibase-docker

60. Szemere Miklós – Erdélyi Jánoshoz

[1847. márc. 24.]

[. . .] Petőfy versei mint hallom megjelentek. Nem akarom önt ellene ingerelni, de hogy még nagyobb szarvakat ne adjon neki, mint millyeket a Petőfy-lázban szenvedők tüztek már is reá azt óhajtanám. Mind az mit e dölfős kölyök eddig tett; hazugsága ellenem, Sárosy ellen; dícsekedései sat. egyenesen Vahot Imre et Companie túlzott magasztalásaiknak gyümölcsei. Én nem csak méltánylom de úton út félen recitálgatom kitünőbb verseit, de azt a sok mindent mit ezek raknak rája, nem láthatom. „Világ irodalomban kitünő; – új korszak teremtője" – sat. Milly nevetség! Az elsőre szóllni sem méltó, a másodikra is felesleges. Azon pálya mellyen ő jár többek által kísértetett már előtte, s ha ön s mások nem készítették vólna előtte a Népies elemre való figyelmeztetéssel a közönséget, valamint épen – mint emlékezem ön valamellyik zsebkönyv birálatában – a vidám kőltészet müvelésére, –kétségkívül épen úgy jártak vólna darabjai, mintjártak példáúl enyéim közül Garay elleni polemiámban közlöttek, mellyekről ön a hozzám irt levelében ezt irandja: ,,irjon ön illyeket, jól teszi, ez saját mező, még nincsenek is illy nemű versei a Magyarnak”, a közönség ellenben – mint többektől tudom – kacagott felettök. – Miért? mert a Bajza idétlen iskolája (kit Schedel a Magyar lyra teremtőjének nevez. jaj! jaj!) még nem engedte látni tisztán az ahhoz nem értőket.

Petőfy nem teremtett új korszakot, hanem az új korszak teremtette őt. – Adta vólna Imre 3-4 darabjával évenkint verseit, mint adta Bajza az enyémet, kétségkívül el hangzottak vólna. Őt egyenesen Imre hozta hírbe. Sűrűn adta verseit, dicsérte, védte, sat., ennek – s nem magának köszönheti hogy most ollyaktól is hallom gyakran körülünk leg rosszabb verseit – pedig bizony sok rossz van –és ha nem dícsértetni, legalább megszenvedni, kik elsőbb versei felett (értem, a jobbakat is) –kacagtak. Már Cicero –ha jól jut eszembe – mondá, a szónokoknak tanácsot adtában; hogy: „a tölgy csak sok csapásra esik le." Imre vólt a fejsze, s a tölgy a közönség véleménye. A magyar publicum – még a szakértők közül is ide számítom a nagyobb részt, –a juhoz hasonló: merre egy fut, arra fut a többi. Csatáry, ki Kunosst nagy költőnek nevezi, a Kunossal ellenlábos Petőfynek Felhőit a múlt év leg becsesb termékének állítja iralmunkban [!]. E képzelhetetlen nyomorúlt embertől (ki mint Sárosy mondá nekem Schakespearet [!] nem tartja –legalább mikor Sárosy beszélt vele –nem tartotta költőnek) –(:Schakespeare [!] nem költő; Kúnoss nagy költő! –:) én még soha nem hallottam csak egyetlen egy saját eszmét sem; öszvekeresi, mint ítéltek már mások erröl, vagy amarról, s hűven elmondja. – Tompát előbb gyalázta, most dicséri sat. – De vissza térek Petőfyhez, –csak hibáit –egyéni véleményem szerént –említve itten, mert mi sok dicsérni való van benne azt mindenki tudja, azt senki sem tagadhatja, s úgy azt itt említeni sem akarom. Szeréntem leg nagyobb kellék íróban a sajatság, az őt minden mástól m[eg]külömbeztető bélyeg, s ezt gyöngítve (mert különb[en] bírja e tulajdont:) látom benne Beranger s Heine modorának követése által több darabjaiban. Reminiscentiait pedig aligha orzásnak nem keresztelhetni. Én nem keresem, de ha rá bukkanok, föl jegyzem egy idő óta költőink elsajátításait Ime egy kettő Petőfy által.

Vachott Sándor előbb: Csüggedve ülök, életkedv hagyottan,

Künn fergeteg zúg. . .

Hadd zúgolódjék, hogyha kedve úgy van. . .

Petőfy később: Itt van a tél, a hideg tél közepe

Zúgolódik az idő künn ízibe,

Zúgolódjék!. . .

Úgy akarja, hagyjuk kedvét tölteni.

Vachott Sán[dor] előbb: Tőled hegy patakja

Nem bucsúzom el,

Együtt utazunk mi

Isten hírivel.

Petőfy később: Honán kül a fiú

Honában a patak

Magas hegyek közül

Együtt vándorlanak.

Pájer előbb: Hó leszek leánykám . . . sat.

S leszárnyalok,

Le égből is leány

S ajkadnak bíborán

Elolvadok.

Petőfy később: Hej! ha mostan hó lehetnék . . . sat.

Ajakára . . .

Csókot nyomnék utóljára

S melegétől hó szivének

Elolvadnék . . .

Hafiz a Fabián fordítása szerént: A fülmilécske tegnap

Édesdeden danólván,

S reája egy bokornak,

Lombján, kitárt fülekkel

A rósa hallgatózván.

Petőfy. A primadonna a kis fülmile...

Meg annyi páholy mindenik bokor,

A mellyben ülnek ifju ibolyák

Miként figyelmes hőlgyek . . . hallgatván

A primadonna csattogó dalát.

Amott, ajak helyett szivét, itt rósa helyett ibolyát tett s kész az eredeti (?) eszme. – Ha akarja ön, szolgálatára állnak e kijegyzések. Kissé jobb emlékezettel bír enyémnél, lehet hogy többet is találna versei közt.

S most egy példát Petőfy elbizottságáról, ezt én Vahott Sándorhoz írt levelemben is felhoztam mindjárt az eset után, itt azonban nem hoznám elő ha hinnem lehetne önt olly gyengének hogy Petőfy bírálatára – ha ugyan Jancsim irandja azt rossz befolyással lehetne. – Az embert külön kell választanunk a költőtől. Én nem jól vagyok Garayval, Petőfyt pedig utálni van okom, de azért egész Zemplén lehetne bizonyságom, nagyobb hévvel kitünőbb verseiket senki sem mondogatja fel nállamnál, sőt merem mondani, hogy kivált az utolsót én szerettettem meg még azokkal is, kik előbb Kunoss Bajza-féle portekákat kedvelltek csupán, sőt Sujanszkyt is költőnek tartották. Harmadéve Ördögh Dani nevü (egy két epigr. s kis versecskéjeről ismerheti ön:)jó ismerősöm s barátom vólt Eperjesen mint nevelő; példátlan becsületes fiú, de költészethez igen keveset értő. Ez önt különösen kedvelte, (:de aztán nem azt következtetem ám belőle, hogy ez okból értett keveset a versekhez:) Petőfyt ellenben, tellyességgel nem. Mi történik? Petőfy Eperjesre jön, Tompánál Kerényinél öszveismerkedik Ördöggel, meg szeretteti magát vele, s egyszersmind elhiteti vele hogy ön verseiben még csak józan értelem sincsen. Tompáék vitatkoznak Ördöggel, s az végre tűzbe jövén, fogadni mer velük, hogy ő egy hó lefolyta alatt a Tompáék által ön versei közül kijegyzendő 10 darabnál jobbakat fog írni. Csak készületben maradt azonban az egész, mert megbetegedett, Tompa pedig ott hagyta később Eperjest. Ez a tény, mert hogy Tompa, Kerényi, Lukács Lajos (a gyermekek számára író) hazudjanak, az nem képzelhető. Petőfy Tompáék előtt, felettem kacagott, Adorján előtt: Tompa s Kerényi felett, előttem: Vahott Sándor felett. Ez a mi kedves barátunk jelleme. Imre őrülté[!] tevé, Szemere Pál az öreg pedig, még örültebbé teendi később. –

Ideje vólna hogy valaki –de igazságosan –eszére hozná. [. . .] Ön kacag a világfájdalom felett –én e részben Byronnal s Petőfyvel tartok, s úgy –a mint eddig ismerem, e földet „mundus pessimusnak“ tartom. [. . .]