Adattári adat Q335942

50. Szendrey Júlia – Térey Máriához

Erdőd, december 29^én 846.

Kedves Marim!

Még mindeddig nem voltam képes leveledre felelni, kedélyem olly zavart, mondhatnám vad érzésekkel küzködött, hogy lehetlen volt gondolatimat csak némi összefüggésbe is hoznom.

Csalódtam, Mari, véghetlenül csalódtam! s ez nekem igen, igen, fájt; de már elnyomám e fájdalmam, és legalább látszólag nyugott vagyok.

Oh, mért olly kegyetlen a világ ellenem, miért dúlja szét illy kíméletlenül azt, mit én véghetlen örömmel láttam feltámadni szívemben, mert egyedül ez alkothatna számomra egy új világot, melly sovár lelkemet kielégíthetné. Ha e keletkező varázsálmom szétrombolása volt célja, fájdalom, azt elérte, mert az már egészen szétröppent, s én ismét oly rettentő pusztának és elhagyatva érzem lelkemet, hogy ha az emberek ezt képesek volnának látni, én hiszem, hogy vissza akarnák adni oly régtől óta keresett kincsemet, mert megszánnának. De ezt én tőlök nem akarom elfogadni, mig egyet bírok, mit nem is lehetne nekik megsemmisíteniök, s ez: a hit, mit most még megmentheték. Oh, ha ez nem volna, fölemésztette volna e küzdés szívemet.

P. . .nek ismét oly gondatlan és véghetlen gyöngédtelen tetteit és nyilatkozatait hallanám ellenem, mi semmivé tette egyszerre minden reményemet, hogy őt még..valaha szerethessem, mert fájdalom! van okom ezen hirek valósága felől nem kétkedhetnem. És én még se tudok ő rá haragudni, ugyan tán megérdemelné. Ő, mint már sokszor mondám, igen szenvedélyes, és még nagyon fiatal is, azért nem kárhoztathatom őt oly nagyon tetteiért, mert őt egy véghetlen láng, mit Isten lelkébe teremtett, s miről ő nem tehet, vonja önkénytelenül, hogy csak nagy fájdalom fogja őt egyszer megtörni, és meggondoltabbá tehetni, mit én nem kívánok neki, bármily igen vétett is ellenem. De szánnom kell őt, Mari, mert ismerem lelkét igen jól, s azért tudom, bár mit tegyen is ő addig, mig birásomat bizonyosnak hiszi, ha egyszer látja, hogy ez már most lehetlen, nagyon fog fájni neki, s ha elfeled is, mit inkább kivánok – a mámor között, mit fölkeresni fog, de ennek tünte után még is fogja őt emlékem zavarni, bármit érzett is irántam, ha tán nem szeretett is! – de nem. . . nem! ennyire még sem lehetne ezt tettetni, úgy-e nem? Ez nem önhittség nálam, de fájdalmas bizonyosság. Én rám nézve e tapasztalás szükséges volt és által látom, hogy egy részét megérdemlem az ellenem történt beszédeknek, mert gondatlan és könnyelműség volt tőlem az első lépést elfogadnom s a következéseket csak ennek köszönhetem. De elég erről; én ismét vidám és jókedvű leszek, habár lelkembe a most ujra fölélesztett vágy lehetlenné teszi is igaz örömeket éreznem, mig önmagát föl nem emészti; mert nem talál tárgyat, mely a benne létező világot megérthesse és annak lakója lehetne. De te megmaradsz nekem, Marim! ugy-e? mindég, habár föltaláltad is azt, kinek szerelme képes veled mindent feledtetni. Csak e hitemet hagyd meg, e nélkül elveszek. Oh, te nem értheted félelmemet, ha e gondolat, hogy barátságodat is elveszthetem, kínoz; te nem értheted, mennyire szükséges nekem szereteted, te nem voltál ily helyzetben soha, midőn a baráti szeretet szenvedéllyé fajúl, mert ebben összpontosúl szerelem-sovár lelkemnek minden vágya, minden érzete!

Ugy örülök, hogy már vége ez esztendőnek, és mégis egy magyarázhatlan félelem fog el, ha a jövő évre gondolok; sok fájdalmat hoz az nekem, én sejtem, és igen kevés örömet; na de az is elmúlik majd egyszer. Csak te légy szeretettel hozzám, Marim, ezentúl is, és tűmi fog, jobban mint eddig

szerető Júliád.