Adattári adat Q335808

From wikibase-docker

108. Tompa Mihály – Arany Jánoshoz

Beje február 7. 1848.

Édes barátom! Jól megvárakoztattál válaszoddal az igaz, hanem még is megbékélek veled minthogy jó hosszú levéllel örvendeztettél meg. Soraid végén lehetetlen volt fájdalmasan el nem csodálkoznom, s engedd meg hogy most csak erre válaszoljak, máskorra hagyván a többit.

Irod: hogy Petőfit rossz embereim környezik; meglehet, sőt bizonyos. Bizonyos az alacsony rágalmakból mellyek rám fogatnak, mellyekről lelkem és ajkam mit sem tud; ne gondold barátom hogy igen fogom magamat mosni, nem engedi ezt egy bizonyos fájdalmas büszkeség: hogy én ki Petőfiről ezerszer elmondom azt, hogy még illyen magyar költő nem született, abból mossam magamat, hogy én bíz őtet nem becsmerlem. Az élet és világ ez alacsonyságát megszoktam, százszor hallottam már rám fogatni azt, mikor ingyen sem álmodtam. Ez nekem nem újság! Hanem hogy Petőfi ezt hiszi: az már ujság!

Fejébe verte valaki, hogy én futtatni akarok vele. Nem értem! én futni akarok magam, futtatni senkivel. Azonban ha azon igyekezet, hogy mindig jobbat és tökéletesebbet akarok adni, ha azon gyönyörű dolgokhoz, miket Petőfi írt hasonlót igyekezem csinálni, futtatás: úgy igen is futtatok, nem csak Petőfivel, hanem mindazokkal kiknek csak egyetlen versét is szépnek láttam életemben. –

Már magát ezen futtatás eszméjét, aljasság csinálta, és gazság ragasztota[!] rám.

Megmondom én mi a futtatás: Sárossy Két művész című darabját felolvasván valahol, ezt veté utána: ezzel majd leütünk nehány Petőfit. Ez a futtatás. Én ehhez nem értek.

Aztán mi baja Petőfinek akármiféle futtatóval? ha úgy fut hogy eléri őtet, csak nyereség az egésznek, ha háta megett marad: csak mosolyoghat a hasztalan erőködőn.

Ismét mondom, nem magamról szólok.

Barátom! Nincs az irodalomban vagy az országban ember, ki Petőfi érdemeit a maga teljességében, jobban méltányolja mint én, és azt ki is mondja; a gáncsnak egyetlen egy fegyvere sem húzatik ki ellene a nélkül, hogy én csapás nélkül hagyjam; és lásd, most abból kell tisztitkoznom, hogy én őt nem becsmérlem! nyomorúlt, alávaló világ!

Midőn Petőfi nálam volt, egy szomszéd helyen így nyilatkozott, egy okvetlen általad is tudott dologban: tartsa szerencséjének Kossúth ha velem egy lapba írhat; azóta van harc és háború e mondás felett; barátom az ellentábort egyedül képezem, és százszor elmondom: ollyan ember, mint K., minden 50 évben születhetik; de ollyan, mint P., 300 alatt sem; de hányszor szólok én úgy ő róla, hogy szemébe pirulás nélkül lehetetlen volna ezt elmondanom! És még is látod mi a jutalom!

Ki azt állítja hogy én Petőfit érdemén alól kissebbítem, alacsony rágalmazó!

Fáj nekem végetlenül, hogy murányi utunk emlekéből tudhatná Petőfi: hogy Sz. Máriát nem versenydühből írtam; hiszen a várban is mondtam neki: Hallgasd csak mint fogtam én fel Máriát; s ő mondá: no nekem ne mondd! Megvallom hogy itt a Sándor igazsagtalansága irányomban jobban fáj, mint rágalmazóim ugatása.

Jancsi! hát nem gyönyörű helyzet-e ez: ülök falusi magányomban, mit sem tudva a főváros zajáról, Petőfinek egy hajszálát sem bántva, s egyszer csak azt kell hallanom: hogy én ezt meg ezt teszem. Bizony gyönyörű állapot! Én nem vagyok erkölcsi rabja senkinek; Petőfivel magával Muránytól majd Bejéig vitáztam János Vitéze felett, meggyöződésem szerint; kimondtam eddig is és ki is fogom nem csak Petőfi de a szűz Mária felett is véleményemet. Kimondtam Sándor egyes helyei felett eddig is; de hozzá mint egészhez mint Petőfihez mindig érdemei teljes méltánylásával ragaszkodtam; és nyilatkoztam is, és teszem ezután is úgy mint ragyogó tehetsége érdemli, –erre saját ösztönöm hajt, melly a szépet minden alakban imádja. Tehetek-e én róla ha ártatlanúl így összemaratom!!

Mit mondtam, mit nem mondtam Szécsi Máriája felől, nem tudom: olly csekélység volt, hogy már nem is emlékezem rá; de ha nem szerettem volna is, istenem! van-e joga azért Petőfinek neheztelni?

Tudom én hol fekszik a nyúl: ama gyönyörü dominusszal egyes dolgok felett válthattam szót, s ő átvivé beszédemet az egész Petőfire; de van-e orvosság illy nyomorú seggnyaló fráter ellen? ki Petőfinek szemébe hízeleg, háta megett pedig orrfintorgatva beszél róla. –

De sokat is fecsegek e tárgyról, mert fáj, hogy minden ok és alap nélkül húzatom e gyalázatosságba. –

Én alkalmasint irok Sándornak, mint előtted úgy előtte is határozottan visszautasítok minden aljas rágalmat, majd meglátom mit mond rá Sándor; bizony ő lesz oka ha vége lesz köztünk mindennek: mert isten úgy segéljen tökéletesen ártatlan vagyok!

Mi is volna az barátom ha Tompa Petőfit méltányolni nem tudná, vagy róla becstelenítve szólna? Oh én egy kissé más embernek érzem és tartom magam, mint sem ily nyomorúság lelkemhez férne. De továbba mondd meg, az is mi: midőn Petőfi rólam aljas rágalmakat enged fejébe veretni?

Hanem már most az Isten áldjon meg, én hiszem hogy te hitelt adsz szavaimnak; a mivel barátságunknak tartozom, azt Petőfi irányában is megteszem: tőle fog függni a többi.

Isten veled. Szerető barátod

Tompa.