Adattári adat Q330335
Oct. 10én
Ki volna képes most ez érzést bennem megmagyarázni! Hiszen a szerelemnek gyönyörének is kell lenni, s én csak olly fájdalmakat érzek. Meg vagyok győződve, hogy keserűn kell megbánnom e napoknak minden percét, mellyeket ő vele töltöttem; méreg lesz az, melly minden valódi gyönyör poharába keveredik, mellyet ajkaim érintenek, alattomos kígyó, melly hirtelen fogja fejét minden örömeim után nyujtani. – Elment P. s azt mondá, hogy nem fogom többé soha látni. Soha! – – E szónak kétértelműségét csak most ismerém meg. Rettentő határozott, ha vágyaink elérésének határidejét jelenti; kételkedtető ha múlt szenvedésre mondják: hogy soha nem kell azt többé érezni. Kimondhatatlanúl fáj – nem a szívem – úgy hiszem a lelkem. Nem heves fájdalom ez, melly minél hevesebben viharzik át fölöttünk, annál csekélyebb nyomot hagy maga után, hanem egy mély fájdalom, mely örvényszerű mélységbe sodor minden vigaszt és okoskodást. ––
De van egy, mit későbben, ha nyugodtan gondolkodhatom e tárgy felől, vigaszúl tekinthetek: s ez az öntudat, hogy nem ébresztettem benne akarattal olly reményeket, mellyeket valósítanom nem szabad; sőt olly különösnek, szeszélyesnek mutatám magam, milyen nem is vagyok. És épen ma, hogy viseltem magam! Mondá is, hogy én csak játszottam vele, s mert hiúságomnak hizelge, őt is körömben látnom, azért fogadám el udvarlását. Egy ember életboldogságával játszani! hisz ehez jellemtelenség és alávalóság kell; s hogy tudna éppen ő egy illy leányt szeretni, illyenhez ragaszkodni, kiről ezt feltennie kell, s kiről ezt még gondolni is meri. S pedig mai beszédeim után illyennek fog ő engem hinni; igyekezni fog feledni s talán – megvetni. De mi lesz már most belőlem? Semmi. Nevetni, s mulatni fogok mint ezelőtt; hogy lelkemben érezni fogom-e ezt, senki sem látja, s nem is kérdezi. Foly a világ, mint azelőtt, rendben és szokás szerint, de csak körülem, bennem megváltozott a világ folyása, mélységes tengerré váltak ez utósó események benne, mellyben minden későbbi boldogságnak elveszni kell. Minden örömeimnek kútfejévé válhat, valamint sírjává is. –
Ha ő ezt tudná! Vajon igazán boldog lenne-e akkor? Oh ha bizonyos lehetnék benne!
Van egy megfoghatlan varázshatalom lelkem fölött, melly még tán akkor sem hagyná kimondanom, mi pedig talán az élet legfőbb üdvét teremthetné meg számomra. Egy megfoghatlan hatalom, melly óriási erővel küzd a szenvedély ellen, s még eddig nyert! Ha jó volt, hogy így cselekedtem, az nem önérdemem; mert nem önakaratomból, hanem kénytelenségből tevék így.
Az én lelkemben fölváltva uralkodik két túlság: a legforróbb szenvedély s utána egy neme a zsibbadt hidegségnek; s ez utóbbi tellyes érzéketlenséggé válik, ha egy ideig nem akad tárgy, mi ismét hatalmasan fölrázza hideg nyugalmamat. De uralkodni magamon mindég tudtam eddig, s meg is fogom tarthatni e hatalmas királyi pálcát, ha csak önkénytesen, unalomból el nem hajítom, ezentúl is. Pedig még nem is élvezém a gyönyört, mit csak egy fölöttünk uralkodó érzelem kielégítése szerezhet, ama boldogságmámort, mit csak önkénytelen átadás idézhet elő. Ha eddig nem ismerhetém meg e, csak szerelem által előidézhető boldogságot, ez után sem fogom azt, úgy hiszem. – Isteneket nem boldogíthata úgy a szerelem mint embert, mert ők önmagok teremték ezt, nem az emberi gyöngeség által előidézett önkénytelen legyőzetés, édes kábultság idézi azt elő. Ha szerelem nem léteznék a földön, úgy a vadaknál rettentőbbek lennének az emberek érzéketlenségökben; nem hinnének se mennyet, se poklot. De így, mit nem vagyunk képesek fölfogni és érteni, azt mind a szerelemben találjuk meg.
[A szept. 29-én és okt. 10-én kelt feljegyzés fénymásolatának részletét l. 12–14. sz. mell.]