Tairov, Alekszandr Jakovlevics

Alekszandr Jakovlevics Tairov (Alekszandr Jakovlevics Kornblit) (Rovnó / Romni / Berdicsiv / Poltava, 1885. július 6. – Moszkva, 1950. szeptember 25.), orosz színész, rendező, teoretikus, a Kamara Színház alapítója.

Kijevben járt középiskolába, majd jogi tanulmányokat folytatott, itt kezdett színházzal foglalkozni előbb amatőr, majd professzionális szinten. 1906-ben átiratkozott a szentpétervári egyetemre, Vera Komisszarzsevszkaja társulatában kezdett játszani, ahol Vszevolod Mejerhold volt a főrendező. Ezután Rigában és Szimbirszkben lépett fel, majd Pavel Gajdeburov vándortársulatában és Konstantin Mardzsanov Szabad Színházában kezdett rendezéssel is foglalkozni (előbbinél a Hamletet és Ványa bácsit, utóbbinál Benrimo-Hazelton A sárga kabát című kínai témájú színművét és Dohnányi Ernő zenéjével a Pierrot fátyla című pantomimet állította színpadra).

1914-ben megalapította saját társulatát, a Kamara Színházat, melyet élete végéig vezetett. Első bemutatójuk a Sakuntala volt, az utolsó pedig 1948-ban egy Oscar Wilde-darab, közben játszottak Beaumarchais-, Scribe-, Claudel-műveket, Racine Phaedráját (Alisa Koonen-nel a főszerepben), O’Neill és Brecht drámái mellett Osztrovszkij, Gorkij darabjait. A repertoár eklektikus: Tairov olyan műveket választ, melyekben a színészek lehetőséget kapnak a virtuóz játékra. A szöveget csak nyersanyagnak tekinti, színháza középpontjában a színészi játék áll, a zene, díszlet, mozgás mind a színészt szolgálja.

Az orosz realista színházi törekvések ellenében lépett föl. Az autonóm színházban hitt, mely nem alárendelt művészet, és amely magába foglalja, szintetizálja az opera, a balett, az akrobatika, a klasszikus tragédia és komédia elemeit és technikáit is. 1921-ben kiadta Egy rendező jegyzetei címen írásait, itt leírja alapelveit: a színészi munka külső és belső kihívásaira koncentrál, eszménye a mindentudó mesterszínész, aki amellett, hogy klasszikus színész, akrobata és énekes is. A játéktér reformját sürgeti: a naturalista színpad ellenében a stilizált, absztrakt tér mellett foglal állást, előadásaiban is neorealista, kubista, konstruktivista elemeket és formákat használ. Nézőtér és színpad különbségét fontosnak ítéli és megtartja.

1923-ban saját színészképző stúdiót nyit és európai turnéra indul, 1925-ben Bécsben is föllép (nagy hatással van Németh Antalra, a budapesti Nemzeti Színház későbbi igazgatójára), majd 1930-ban Amerikában játszik a társulat.

Színháza határozottan nem politikus, a 30-as években formalistának és kozmopolitának bélyegzik, 1941-ben Szibériába evakuálják a színházat. Itt Tairov tagja lesz a Zsidó Antifasiszta Bizottságnak, a szervezetet azonban 1948-ban betiltják, és 1949-ben bezáratják a Kamara Színházat is. Nem sokkal ezután agydaganatot állapítanak meg nála. 1950-ben, hatvanöt évesen halt meg.

A Ma 1924. szeptember 15-i színházi különszámában magyar nyelven Tairoff aláírással jelent meg A színházi atmoszféra című rövid írása, melyben kijelenti, hogy a rendező előkészítő feladata – a színész munkájának megsegítésére – a színpadi atmoszféra létrehozása. Ez alatt Tairov a teret, a játék terének kialakítását érti. Az antinaturalista törekvések felszámolták a valósághű díszletterveket és így a maketteket is, a tervezők festmény-vázlatokban kezdtek gondolkodni, ezek azokban síkszerűvé teszik a színpadot, a színésznek csak a sziluettje kerülhet a papírra. Cikkében Tairov amellett érvel, hogy vissza kell térni a maketthez, mert az a színház térbeliségét mindig szem előtt tartja, de természetesen nem a naturalista makettekhez, hanem az ún. neomakettekhez. Ezeket pedig mindig háromdimenziósan kell megalkotni, hiszen a színész teste is háromdimenziós.

Ugyanebben a különszámban említi Tairovot Kassák német nyelvű cikkében (melyben úgy vélekedik, hogy bár az oroszok tették meg az első lépéseket, nem jutottak el a teljes reformig, az orosz színpad eredménye, hogy a térre, a térben építhető konstrukciókra fölhívta a figyelmet, de Tairov indokolatlanul tette meg a színészt a színpad urának, nem juthatott a színházművészet szintéziséig), illetve Marinetti manifesztumában (ahol Tairov előadásának táncos teatralitását a futurizmussal köti össze a szerző), és Günther Hirschel-Protsch írásában (a figura mozgásának mechanikus megoldásakor).

Említi még Tairovot a Ma 1923. november 25-én megjelent számában Szolnoki-Sándor Pál, mint az „individualista, anarchikus szabadságra törekvő színész” megalkotóját, illetve 1925-ben Dr. M. Lévy Rögtönző színház című írásában mint olyan alkotót, aki (Mejerholddal együtt) megelégszik „másodrendű momentumok reformálásával”.

Tairoff. „A színpadi atmoszféra”. Ma, Musik und Theater Nummer 9, 8–9. sz. (1924): 5–6.

Szolnoki-Sándor Pál. „Színész vagy rendező?” Ma 9, 2. sz. (1923): 10.

Lévy, Max, „Rögtönző színház – Théatre immediat”. Ma 10, 1. sz. (1925): 4.

Kassák, Ludwig, „Über neue Theaterkunst”. Ma Musik und Theater Nummer 9, 8–9. sz. (1924): 2.

Marinetti, F.T. „Teatro antipsicologico astratto, di puri elementi e il Teatro tattile”. Ma, Musik und Theater Nummer 9, 8–9. sz. (1924): 3.

Hirschel-Protsch, Günther. „Das Bewegungsdrama (Drame de la rotation de mon Théâtre mécanique.)”. Ma, Musik und Theater Nummer 9, 8–9. sz. (1924): 15.

Galácz Judit, „Papírra vetett avantgárd kísérletek – a MA Zenei és színházi különszáma”. In Balázs Eszter–Sasvári Edit–Szeredi Merse Pál szerk. Művészet akcióban. Kassák Lajos avantgárd folyóiratai A Tett-től a Dokumentumig 1915–1927. Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum–Kassák Múzeum–Kassák Alapítvány, 2017. 189–190.  

Balogh Géza. „Avantgárd színház Kelet-Európában II”. Szcenárium 3, 8. sz. (2015): 19–29.