Szendrey Júlia - Térey Máriához, Erdőd, március 27én 847. (Q330357)

Édes Marim! Nem hozok fel okokat, mért hallgaték illy soká? te jó vagy, szeretsz engem, s azért megbocsátasz. Tudod-e, Mari, milly zavart boldogságba merülhet az ember, ha, midőn lelke egész erejével egy reményen csügg, s e remény teljesedéséhez közelg, ha már csak napokat számlálhat, midőn láthatja azt, ki szerelmes lelkének forró ábrándvilágát betölti, kit az őrültséghez hasonló indulattal szeret, kitől az élet legdicsőbb emlékét várja, egy szóval: ha lelkének felét találta fel, s ezt hosszú nélkülözés után végre láthatja. Az én reményem e boldogsághoz még igen bizonytalan, de ez is úgy elkábított, annyira hogy egy egészen külön világba élek általa, s csak boldogságot érzek. Minden összejő, hogy lelkemet egészen felforgathassa, de mind e zavart eszme bódultság csak egy véghetlen jó érzetet támaszt bennem. Sokszor gondolom: tán álmodok, vagy talán a levegőben egy adag kénégeny volt s épen én szívám ezt be, hogy illy felmagasztalt, meg nem fogható örömet érzek. Félek a felébredéstől, annyira kifáradok s kimerülve leszek, hogy nem élvezhetem többé az életet. Tán pár hetek múlva itt lesz Ö! sok baj fog fejem- s lelkemre gyűlni akkor, de legyen! [...][...]Schreiner tennap egy magyart küldött nekem saját szerzeményét. A ,temetésre szól az ének' thema fölött írt változatokat, s nekem ajánlá! igen örültem neki; [...]