Szendrey Júlia naplóbejegyzése, Oct. 21-én. Károly (Q330336)

(Levélforma.) Én megvallom, hogy szeretem Önt, jobban, mint bár kit, de én nem merek bízni magamban, hogy fogom-e ezt érezni későbben is, midőn többszöri összejövetelünk és kölcsönös megismerésünk tán olly színben fog egymásnak mutatni, melly nem lesz arra való, hogy szerelmünket megerősítse. És ha éppenvaló az mit Bulver mond, hogy „nincs a szerelemnek hatalmasabb gyilkosa mint a megszokás.” Ez engem elrémit; mert inkább távol egymástól egy vágy teljes életet, mint közönbösséget egymás mellett! Azért én nem kötöm le még most magam; nem ígérek semmit, csak azt mondom, hogy ha eljön Ön tava[s]szal, s mindketten így érezünk, magunk iránti kötelességnek tartom, fölkeresni egymásban jövendőnk boldogságának alapját, de nem csak azon boldogságét, melly talán addig tart, míg a szerelem első mámora, hanem egy egész élet boldogságét. Oh ha Ön olly szenvedélyes nem volna! Mindég féltem az illy szenvedély lángjaitól, melly épen heves lobogása által nem csak mindent, mi közelébe jő, hanem csakhamar önmagát is fölemészti. S ha e tűz, mellyre egy egész, tán hosszú élet boldogságát bíznám, mellynek szüntelen hevétől függne ez, egyszerre meghidegednék, miután lelkemet elégeté, nem hagyva egyebet emlékénél, mi feldúlt keblem nyugalmát egészen szétroncsolná. Oh szép az illy vég regényben, de kinek érező lelke van, azt kerülni fogja a valóságban, mert érezi, hogy az őrültté tenné.