Adattári adat Q336059

Koltó, octob. 12. 847.

Még csak rövid idő, s a szép koltói napok is lemerültek a múlt országába, honnan majd álmaimat látogatni jőnek föl, hogy piros számyaikkal fölverjék emlékezetemet, és magukkal vigyék; hogy enyelgéseikkel örömre derítsék, ha tán sötétebb eszmék közé tévedett volna. Mért olly szeszélyes az idő, hogy szép napjainkat úgy elragadja tőlünk, mintha azok pillanatok lettek volna; olly sebes vágtatva kell elrohanni azon napoknak, mellyeket olly hosszúknak szeretnénk mint életünk; az únott kedvetlen napok pedig, mint lomha csigák csúsznak előttünk; mikor az estét kívánnánk, ha még a reggel sem jött fel, akkor az órák, mintha felednék rendeltetésüket, hogy egyik a másiknak helyet csináljon olly örök hosszúra nyúlnak. – Kedves szép koltói napjaim, mért hagytok el már, hogy többé vissza ne jőjetek? hisz én úgy szeretlek titeket, mintha kívületek nem is lett volna szép napom, szeretném ha mint tenger a szigetet, zárnátok körül egész életemet, s ha végre eljőne az utósó perc, borítanátok ti el hullámaitokkal, hogy az éj, melly elfödne, lenne a ti rátok borúló éjszaka is. De így, ha nem maradhattok örökre velem, legalább emlékem elöl ne fussatok, ha az visszaszáll pihenni hozzátok.

[Az okt. 17-én kelt utolsó koltói naplóbejegyzés a csillaghullásról szóló elvont eszmefuttatás.]