Adattári adat Q330406

68.

Szendrey Júlia – Térey Máriához

Erdőd Május 1^én 847.

Kedves Marim!

Mért kérdezed még tőlem, miért, o Mari hogy mit tegyél? Te, ki legjobban tudod, mennyire szeretem őtet, elgondolhatod, hogy őt láthatni legnagyobb boldogságom volna. Őt, ki lelkemnek minden gondolatját, minden érzelmet, mi ott fakad bírja, kedves egyetlen világomat!

Ha csak egy rövidke óráig is birhatnám őt, csak egy percig a kezet, melyben isten minden gyönyörömet teremté, ha csak láthatom, hogy öröm még neki láthatásom, tán imádnám az embert is, ki által ezt megnyerhetém.

Hatalmadba adok mindent tenni, mit csak jónak látsz, csak azt tedd, hogy lássam őt; oh Mari, ha ezt kieszközölheted!

Látod, nem egyedül a szenvedély kielégitéséért vágyom erre; de ha egyszer láthattam: vagy rá veszem, hogy valami biztos állást szerezzen magának, s ekkor minden ellenszegülés nélkül övé lehetek, vagy, ha több neki korlátnélküli szabadsága, mint szerelmem, – mitől félek – akkor válni fogunk örökre, s talán még nyugodt lehetek, s ha kívánják Szüléim, boldogíthatok mást, ki sorsát enyimhez köti. – Aztán, ha ő most úgy tenne, mint mondja, s csupa visszatorlásbúl, hogy sértsen, hogy megmutassa a világnak, mily keveset gondol velem, ha szerelem nélkül venne el egy parasztleányt, egy nőt, ki lelkének fönségét nem érthetné, nem sejthetné: mi lenne belőle? egy szerencsétlen egész életén át, s ennek oka én!! ekkor megérdemleném, hogy sujtson az ég haragja, hogy ne tudjam, mi a boldogság. – Mióta ismét lehetőnek hiszem őt láthatni, mióta felélesztéd bennem ujra a remény sugarát, azóta lángként nyargalja az öröm egész valómat át, s egy égető láz magasztalja fel majdnem kialudt életkedvemet. –

Végre lerázhatám magamról az örökös okoskodás jégpáncélját, mit rám erőltetének, s épen a legnagyobb igazgatás, midőn úgy bele akartak kovácsolni, hogy soha többé ki nem igazodhaték belőle, épen a legnagyobb igazgatás ronta el mindent, mit eddig össze tépnem elég erőm nem volt, s most szabadon lélekzem. – Hisz csak nem akarják, hogy elmenjen az eszem, s hogy, mi tőbb, ne legyek boldog sem ezen, se a más világon! – Ha mint Sándorom nője leszek boldogtalan, mi csak tőle függ, – lesz erőm tűrni mindent, mit rám küld az ég, és kivivni magamnak a jövő élet üdvességét; de ha elszakasztanak tőle, ha még nem is láthatom, úgy veszve, veszve lesz minden számomra! – Mindég az idővel biztatnak, hogy ez meghozandja, mit isten számomra rendelt, de elég volt fél év 6 hó, én nem várhatom tovább összetett kezekkel az idő ajándokát. Nem! nem lehet tovább! o Mari! édes angyalom, segíts rajtam, ne hagy[j] elveszni, mint a többiek.

Isten veled! Csókol ezerszer

forrón szerető

Júliád.

[U.i.] Ha lehet, ne halaszd, mi üdvemet hozza meg! ne halaszd sokára az írást.

Ha mi érthetetlent látsz írásomban, légy olly jó és nézd át; nem tudok mindent úgy rendbe szedni most, mint kellene, gondolatimat se.

J.

[Fénymásolatát l. 2-3. sz. mell.]