Adattári adat Q330349

Martius 2-án, N[agy] Károly, 1847.

Ismét életemnek egy hatalmas átka nyomá le érzéseimet: a csüggedés, kimerültség egy neme. Bár mire gondolják, mindent olly leverő szinben látok; nem vagyok képes jelenemben vagy jövőmben egy reményt, egy csillagot találni, mi egy kis életkedvet szerezne, olly hideg, holt minden érzésem, hogy vérem' mintegy megzsibbadva érzem. Lelkem is olly levert, elégedetlen, hogy azt kell gondolnom, talán elveszté már türelmét, el forró vágyát egy rokonlélek feltalálására. Martius 2! Egykor azt gondoltam, hogy e nap reám fogja árasztani minden üdvét egy bizonyos viszonlátáskor; de csalódtam; e nap is csak úgy folyt le mint a többi, önmagamat csalva és ámítva. Nem fog ő eljönni; nem fogom őt látni tán soká. Soha, nem mondom, mert ez lehetlen; de soká, mikor részünkről tán már minden veszve lesz, mikor egy élet fog bennünket elválasztani. Tán akkor már nyugott leszek, és megadom magam ez életnek, mibe az én sorsom egy emésztő, lelket tépő, soha ki nem elégített vágy miatt, mindég egyedül, idegenen élni, s ez örök szomjú élet engem elveszt, elkárhoztat, míg nem lesz számomra szabadulás. Mit ér nekem, ha mindennel bírnék is, mit csak adhat a szerencse, ha a szerelem boldogságát nem élvezhetem, mit érne egy világ birtoka, ha a lángoló szenvedély, mit szívemben érzek, nem talál tárgyat, mellyel egyesüljön, melly kielégíthesse. Önkénytelenül kell a szerelem hatalmának rajtam uralkodni, nem pedig erővel kikönyörgenem ismeretségét. Nem érezhetek ekkor szerelmet, csak önmagamat csalom, hogy ez érzék csikland, mi kissé elfoglal, ama mennyet alkotható magasztos érzelem.