Dutka Ákos

Dutka Ákos (Nagyvárad, 1881. szeptember 11.– Budapest, 1972. december 27.), költő, író, publicista, szerkesztő. A közvetlenül a századelőt követő években induló új költőnemzedék egyik ígéretes tehetsége, a modern magyar poézis egyik úttörője, A Holnap antológiák és a mögöttük megalakuló Holnap Irodalmi Társaság tagja. A szecessziós, impresszionisztikus látásmód és a zenei versnyelv ötvözése jellemezte líráját, új, úgynevezett zökkentéses technikája Reviczky, Komjáthy verselését építette tovább, de szimbolizmusára hatott Ady nagyváradi korai verseskötete is. Dutka első, 1904-ben kiadott verseskötetét kitörő örömmel üdvözölte Párizsból Fülep Lajos, aki folyamatosan levelezett vele, később Hatvany Lajos, Kosztolányi, Juhász Gyula és Schöpflin Aladár is dicsérte, utóbbi nemzedéke egyik legjobbjának mondta. Európát és az Újvilágot megjárt, művelt, nyelveket beszélő publicista, szerkesztő, színikritikus volt, versei folyamatosan jelen voltak már 1908 előtt is a Vasárnapi Újság, az Uj Idők, a Népszava, A Hét, Budapesti Napló hasábjain is. Második kötete 1908 tavaszán látott napvilágot, s akárcsak kötetei javát, ezt is a Singer és Wolfner adta ki. A Holnap első antológiájában kétkötetes szerzőként Ady mellett ő számított rangidősnek. Többek között Beretvás Hugó, Hetényi Albert, Kacsóh Pongrác és Váradi Aladár komponált zenét ekkori költeményeire. „Ez nem Ady verse. Ady nem talál – mondjam inkább nem keres! – ilyen pattogó ritmusokat, nincs ennyi képe, nem ily festői, nem ily színes, nem ily gondos, nem ily virtuoz.” – írta róla az antológiát szemlézve az egyéni hangokat is értékelő Hatvany, de Schöpflin, Kosztolányi és a jóbarát Juhász Gyula is nagyra értékelte, később Nadányinak, Somlyónak, sőt majd Áprilynak is egyik mintaadója lett. Az 1910-es években, minthogy kortársai javához hasonlóan csak a szépirodalomból és a helyi újságírásból nem tudott megélni, tankerületi főigazgatósági írnokként is dolgozott. 1914 februárjában, egyik társadalmi modernizációt sürgető cikke miatt miniszteri megrovásban részesült, s eltiltották „a politikai hírlapírásban való részvételtől”. Később a Tanácsköztársaság kikiáltásának tényét ő közölte a Szigligeti Színház előtti téren összegyűlt lakossággal Nagyváradon, majd Biró Lajos hívására Budapestre költözött, s a Külügyminisztérium sajtóelőadója lett. Kassák 1915 előtti költészete mintákat követett, több irányból szintetizált. 1924-től publikált önéletírásában A Holnap antológiák (1908 és 1909) jelentette modern költeményeknek ő maga is eszméltető hatást, illetve szerepet tulajdonított. „A Holnapos költők megjelenése elemi hatást váltott ki belőlem. Tele voltam izgalommal, nagyot akarással, és mindenáron Párizst szerettem volna látni.” Kis Károlynak, az ugyancsak verselgető munkásembernek pedig így nyilatkozott: „Még sohasem olvastam ilyen nagyszerű verseket. Egészen mások, mint amit mi csinálunk, de azt hiszem, hogy ők az igazi költők, és nem mi. A mieink lehet, hogy igazabbak, de mégis az övéik hatnak rám úgy, mintha élnének.” Bár Kassák azt írta: „Hetekig jártam ezzel a könyvvel, s egyre messzebbre jutottam benne”, nyíltan vállalta szubjektív válogatását is az antológia egyes szerzőire vonatkozóan. „Adyban megláttam a vad, nekiszánt indulatot, Babitsban a rejtőzködő idegent, Juhász Gyulában a félszeg alázatosságot, Miklós Jutkában a fiatal és intelligens nőt”, a többiek azonban sok jóra nem számíthattak. „Balázs Béla és Emőd Tamás csak író fiatalemberek maradtak előttem, Dutka Ákosnak annyira antipatikus volt a neve, hogy komolyan kíváncsi se voltam a verseire.” (Kassák, Egy ember élete. I-II., Magvető, Bp., 1983. itt I. 250.). Bori Imre írja, hogy Kassák szemléletét „A »holnapos«, lényegében a »nyugatos« magyar irodalom hatásai” befolyásolták, „továbbvitték ugyan, de alapvetően megváltoztatni, a valóban új költészethez elvinni nem tudták”. Talán ennek is köszönhető, hogy az avantgárd modernség hívei közül Wirkmann Imre A Tett 1916. április 5.-i lapszámában kegyetlen-ironikus sorokban bírálta Dutka és Emőd Tamás 1915-ös köteteit (Dutka: Az yperni Krisztus előtt, Emőd Tamás: Dicséret, dicsőség). A recenzens – a szerzők avultnak mondott esztétizáló modernsége, „csengő-bongó versikéik”, impresszionista, Wirkmann szerint „impotens” versnyelvük okán – felületesen ítélt, egyfelől elutasítva a korai irodalmi modernség esztétizmusát, másfelől nem figyelve ezen kötetek erőteljesen pacifista hangnemére, a hátországi propaganda militáns szólamai közt még igencsak ritkaságszámba menő háborúellenességükre. Az avantgárd tízes évekbeli futurista-expresszionista művészetfelfogása Dutka költészetszemléletétől a későbbiekben is távol állt. Eleve minden politikai szélsőségtől távol tartotta magát, a húszas években Budapesten leginkább visszahúzódott a „kettészakadt” irodalmi élettől. Néhány versét a Nyugat közölte, de alapvetően kötettel is ritkán jelentkezett 1920 után. A két világháború között minisztériumi munkája mellett a Friss Újság felelős-, majd főszerkesztőjeként is dolgozott, a német orientáció és a náci bevonulás ellenzőjeként azonban levetette a nevét a lapról, amikor annak tulajdonosa arra kérte, írjon dicsőítő cikket a Führerről. Az ötvenes években máriaremetei magányában regényes korrajzokban örökítette meg fiatalkora amerikai útját, illetve állított emléket A Holnap-os esztendőknek. 1956-ban a már meglehetősen idős költő az elsők közt üdvözölte a forradalmi ifjúságot. Hosszú élete alkonyán még két időskori őszikék-kötettel jelentkezett.

KASSÁK Lajos. Egy ember élete. I., Budapest: Magvető, 1983. 250. WIRKMANN Imre. „Emőd Tamás: Dicséret, dicsőség. Dutka Ákos: Az ypreni Krisztus előtt”. A Tett 2, 11. sz., (1916): 184.; WIRKMANN Imre. „Szép Ernő: Élet, halál”. A Tett 2, 13. sz. (1916): 224. BOKA László. „Hatások és kölcsönhatások. Dutka Ákos költészetéről”. In BOKA László. Peremek és középpontok. Tanulmányok a 20. század első felének magyar irodalmáról. Budapest: Balassi, 2018. 276–298.