Hilberseimer, Ludwig
Ludwig Hilberseimer (Ludwig Karl Hilberseimer) (Karlsruhe, 1885. szeptember 4. – Chicago, 1967. május 6.), építész és várostervező. Hilberseimer 1906 és 1910 között a Karlsruhei Műszaki Egyetemen tanult építészetet, majd Peter Behrens→ berlini építészirodájában dolgozott. Ezt követően különböző irodákban, valamint független építészként és várostervezőként működött, illetve számos elméleti írást publikált művészetről, építészetről és várostervezésről.
1927-ben egyike volt annak a tizenöt építésznek, akik részt vettek a híres modernista Weissenhofsiedlung elnevezésű mintatelepülés megtervezésében. 1929-ben Hannes Meyer felvette a dessaui→ Bauhausba→ tanítani. Noha eleinte csak tervrajzot oktathatott, őt tartották az egyik legérdekesebb tanárnak a Bauhaus utolsó szakaszában. Urbanisztikával kapcsolatos elképzelései annyira újszerűek voltak, hogy csak jóval később kerültek bele a köztudatba. Hilberseimer érdeklődésének fókuszában - mindig a stílusjegyek letisztult kifejezését követve – a különböző települések és városközpontok építése állt, valamint a vasbetonból készült új konstrukciók.
Első új városterve lényegében két egymásra épített város volt: a munkások lakóházai az irodák és műhelyek felett helyezkedtek el. Később egy lineáris városformát dolgozott ki, amelyben a lakóházak és az ipari egységek vízszintesen következtek egymás után.
A Bauhaus számos tagjához hasonlóan Hilberseimer 1938-ban Amerikába emigrált. Mies van der Rohe chicagói irodájában dolgozott, és az Illinois Institute of Technology College of Architecture városrendezési tanszékét vezette. Később a chicagói várostervezési hivatal igazgatója lett. Itteni munkáiban kiállt a városok decentralizációja mellett, és regionális érdekeltségű tanulmányokban mutatta be a mezőgazdaság, az ipar és a közlekedés integrációjának lehetőségeit. Írásai: The New City (Az új város, 1944), The New Regional Pattern (Az új regionális minta, 1949); és The Nature of Cities (A városok természete, 1955).
A Mában→ Bewegungskunst című 1923-as cikke Viktor Eggeling→ és Hans Richter→ dinamikus alkotásairól szól. Ugyanitt egy évvel később két számban is szerepel tanulmánnyal: a 3-4. számban Képzőművészet és építőipar című cikkében azon, régi szemlélet ellenében foglal állást, amely az építészeket művésznek, s egyáltalán kreatív alkotóegyéniségnek tekintette: szerinte az építészetnek az építőipar fejlődését, alakulását, a termelés új anyag- és formaszükségleteit kell követnie.
Az 5. számban megjelent cikke (Az architektúra felé)[1] szakmai, építészeti perspektívából közelíti meg a konstruktivizmus→ kérdését, noha általános művészetelméleti kérdések felől indul. Benne Hilberseimer kifejti, hogy az absztrakt művészet megtette ugyan a döntő lépést a szubjektivizmus határainak transzgressziójával, de képviselőinek végletesen elvont idealizmusa felemésztette az anyagot. Ezzel szemben a konstruktivisták számára „a világ maga lett képzésük anyagává”. Munkáikat új anyag- és formaproblémák hatják át, s kísérleteikben azok a célzatos követelmények is vezetik őket, amelyek a mai architektúrát szigorúan meghatározzák: a városépítészet, azaz a tér konstruktív alakítása, új térnézetekkel és elrendezésekkel, új formákkal és arányokkal (utcatervezés), ami azonban természetesen a kisebb egységek, a lakó- és üzletházak, gyárak értelmes alakítását is maga után vonja.
Hilberseimer, Ludwig. „Bewegungskunst”. Ma 8, 5–6. sz. (1923): 54–55.
Hilberseimer, Ludwig. „Képzőművészet és építőipar”. Ma 9, 3–4. sz. (1924): [13].
Hilberseimer, Ludwig. „Az architektúra felé”. Fordította Ruttkai Mór. Ma 9, 5. sz. (1924): 2.
[1] Ludwig Hilbersheimer: Az architektúra felé