Vernakuláris

angol: vernacular; német: Umgangssprache

A vernakuláris a nyelvnek az a – rendszerint a standard változattól eltérő – formája, melyet a beszélők otthonról hoznak, tökéletesen tudnak és spontán, természetes és reflektálatlan (unmonitored) módon használnak az ugyanezen vernakuláris forma többi beszélőjével folytatott társalgásaikban.

A vernakuláris kategóriája fontos szerepet játszik a narráció szociolingvisztikai elméletében→. A dialektológusok mindig is tudták, hogy a nyelvi adatgyűjtés során az adatközlők másképpen beszélnek az adatfelvevőkkel, mint amikor egymás között vannak. A dialektológusokat pedig egészen pontosan az utóbbi érdekelte. A hagyományos dialektológia képviselői minél archaikusabb, a nyelv történetének rekonstrukcióját segítő adatokat kívántak szerezni, a társasnyelvészeket és a szociolingvisztikát ismerő dialektológusokat pedig a számukra ismeretlen, általuk nem beszélt nyelvi változat megismerése motiválja. Hogy miképpen hangzik a vernakuláris akkor, amikor az adatgyűjtők nem figyelik meg a beszélőket: ez alkotja a megfigyelési paradoxont (observer’s paradox). William Labov úgy találta, hogy leghatékonyabban a személyes tapasztalat elbeszéltetésével lehet csökkenteni egyrészt a nem-vernakuláris adatgyűjtőknek a vernakuláris beszélőkre nyelvére tett hatását, másrészt pedig a beszélők önmegfigyeléséből adódó nyelvi önmérsékletet. A történetmondás→ már önmagában is előhozza a vernakulárist, és a személyes tapasztalaton belül is a halálközeli élmények és a gyerekkori emlékek bensőséges felidézése támogatják legjobban a vernakuláris beszédformák használatának elindítását.

Efféle megfontolások fontos szerepet játszottak abban, hogy William Labov vizsgálódásai már nagyon korán, 1967-ben kiterjedtek a narráció kérdéseire is (Narrative Analysis: Oral Versions of Personal Experience). Az viszont csak fokozatosan derült ki, hogy a történetmondás a hétköznapi társalgás privilegizált formája (privileged form of discourse). Labov elképzelhetőnek tartja, hogy más megszólalási módokkal szemben a történetmondás az egyetlen beszédesemény (speech event), melynek jól megragadható kezdete, közepe és vége van. (Language in the Inner City: Studies in the Black English Vernacular)

A változat (variety) egyaránt utalhat nyelvre, nyelvjárásra és más nyelvi formákra. Előnye az említett terminusokkal szemben a semlegességében áll: nem mond semmit az egyes változatok beszélőinek számosságáról, műveltségéről, társadalmi állásáról, beszédének elfogadottságáról. A stílus értelmezésében jelentős különbségek vannak az egyes szociolingvisták között. A stílusváltás annak a következménye, hogy a nyelvközösség tagjai egynél több változatot beszélnek. William Labov szerint a stílus legfőbb meghatározó tényezője a figyelem, melyet a beszélők a saját beszédtevékenységüknek szentelnek. A vernakuláris a legkevésbé reflektált stílus. (The Anatomy of Style-Shifting)