Narráció a szociolingvisztikában (William Labov elmélete)

Fontos tudományos fejlemény volt, amikor lehetővé vált a szóbeli történetmondás módszeres vizsgálata a nyelvtudomány keretein belül. A narráció és a nyelv tanulmányozása mindaddig egymástól elzárt területek voltak. Az áttörés az élő beszéd természetéről megfogalmazott feltevések és az elvégzett empirikus vizsgálatok következményének tekinthető. Az alábbiakban szóba kerülnek a feltevések, vizsgálatok és a narráció vizsgálatának kategóriái

Teljes szöveg

A szociolingvisztika és a variációelmélet létrehozásában William Labov 1966-ban megjelent, The Social Stratification of English in New York City című könyve játszotta a legfontosabb szerepet. A variációelmélet a nyelvet olyan inhomogén természetű tárgynak tekinti, melyben a rendszer szintjén egyszerre vannak jelen egyazon nyelv egymástól különböző változatai. Az egyes változatok nem közvetlenül, determinisztikusan, hanem statisztikailag feleltethetők meg a társadalmi rétegződés szintjeinek. Ugyanannak a kutatásnak, mely Labov könyvét is eredményezte, az egyik, a maga területén fontos mellékterméke volt William Labov és Joshua Waletzky szociolingvisztikai narrációelmélete 1967-ben, egy évvel Labov könyve után.

William Labov és Joshua Waletzky tanulmánya (Narrative Analysis: Oral Versions of Personal Experience) összefüggésben áll Labov szociolingvisztikai elméletének egyik lényegi kérdésével, a reflektálatlan vernakuláris beszéddel. Labov szerint a társadalmi rétegzettséghez idomuló változatok közül az egyik a beszélő otthonról hozott, vernakuláris (vernacular), spontán (spontaneous), természetes (natural), reflektálatlan (unmonitored) nyelvének tekinthető. Labov és Waletzky úgy vélik, a személyes tapasztalat élőszóbeli elbeszélése jelentős, minden bizonnyal döntő mértékben ebben a nyelvi stílusban történik.

Labov és Waletzky tanulmányáig nyelvészek ritkán merészkedtek narráció területére. Érvényben volt a Bloomfieldet követő nyelvészek szakmai önkorlátozása, mely szerint a nyelvész mint nyelvész a fonológiáról, morfológiáról, szintaxisról, esetleg a szemantikáról, illetve ugyanezeknek a részterületeknek a térbeli és időbeli alakulásáról (a dialektológiáról és a történeti nyelvészetről) beszélhet. Roman Jakobsont és más strukturalista nyelvészeket, akik egyaránt otthonosan mozogtak a nyelvészetben és az irodalomtudományban, kivételekként könyvelték el. Hogy a narráció vizsgálata manapság már egyike a nyelvészek elfogadott tevékenységeinek, egyértelműen Labov és Waletzky áttörésének tulajdonítható. A nyelvészeken túl Labov és Waletzky tanulmánya hatott irodalmárokra is, például Monika Fludernikre és rajta keresztül a „természetellenes” vagy nem természetes (unnatural) narratológia → irányzatára. (vö.: Towards a ’Natural’ Narratology)

Labov és Waletzky narrációelméletében a személyes tapasztalat élőszóbeli elbeszélése (oral narrative of personal experience) öt, normális esetben egymás után következő részből áll: tájékoztatás (orientation), bonyodalom (complication), értékelés (evaluation), megoldás (result), kóda (coda).

A narráció öt különböző része nem egyformán fontos az 1967-es elméletben. Közülük egyedül a bonyodalom nélkülözhetetlen. Labov és Waletzky megfogalmazzák ezt úgy is, hogy a lehető legegyszerűbb elbeszélt történet (simplest possible narrative) egyetlen bonyodalomból áll, mikor is a bonyodalom két elbeszélő tagmondat (narrative clause) felcserélhetetlen egymásutánját (sequence) jelenti.

Labov és Waletzky elméletének számos megfogalmazott és kimondatlan előfeltevése van. Feltételezik egyebek mellett, hogy a társadalmi rétegződés alsó szintjein álló, tanulatlan beszélők történetmondásának tanulmányozásával olyan kérdésekre lehet választ kapni, melyeket más, bonyolultabb, irodalmibb elbeszélő formák vizsgálata során meg sem lehet rendesen fogalmazni. Ezek közé tartozik az elbeszélés megindító funkciójának (originating function) társadalmi kontextusa.

Szintén az előfeltevések közé tartozik, hogy az egyes szám első személyű, ténylegesen megtörtént eseményekre utaló, élőszóbeli történetmondás az alapesete a narráció minden más fajtájának is. Labov és Waletzky a mellérendelő tagmondatok szintjén azonosítják azt a szerkezetet, melyet a történetmondás alapegységének tekintenek. Ezt a szerkezetet két, időben elkülönült esemény rögzített sorrendje alkotja.

Az elmélet az alapeset szintjén kapcsolja össze a ténylegesen létező világ ténylegesen bekövetkezett eseményeit a történetmondás elemi formájával. Hipotetikus, fiktív eseményekről, hazugságokról, félrevezető történetekről az elmélet eredeti, 1967-es változatának alig van mondandója.

A kimondatlan előfeltevések közé tartozik, hogy annak a közösségnek a tagjai, melyben a történet elhangzik, oly mértékben osztoznak a világ ismeretében, hogy az események sorrendjének kikövetkeztetésében (inferring) pontosan ugyanarra az eredményre kell jutniuk.

William Labov évtizedekkel később számos tanulmányban tért vissza a narráció kérdéseihez. Sok esetben nehéz megmondani, mit jelentenek a későbbi megfogalmazások: árnyalatnyi eltérést vagy számottevő kiigazítást. Az eredeti elmélet első jelentős átalakítása Labov 1997-es Some Further Steps in Narrative Analysis című cikkében történt meg. És amikor Labov 2011-ben egy nyelvészeti enciklopédia számára összefoglalta az elméletet, meg sem említette a referenciális és az értékelő funkciót. A tagmondatok szintjén végzett vizsgálódások túlnyomó részét sem hozta elő. A kauzalitás (causality) → vagy az előzetes történetalakítás (narrative pre-construction) viszont, melyek hiányztak az eredeti tanulmányból, 1997 után fontos szerepet kaptak.