Narrativitás

angol: narrativity; franica: narrativité; német: Narrativität

Az elbeszélésnek az a sajátossága, ami elbeszéléssé teszi. Elbeszélés ezek szerint az, ami rendelkezik narrativitással. A narrativitásra rákérdezni ezek szerint annak firtatását jelenti, mitől lesz valami elbeszélés. Fontos azonban észben tartani, hogy a narrativitás nem egyik eleme, elkülöníthető része az elbeszélésnek, hanem a tulajdonsága. Ugyanakkor azonban a kérdést nemcsak általánosságban lehet feltenni, hanem egyes elbeszélő jellegű szövegekkel, narratív műalkotásokkal kapcsolatban is. Amióta a narratívák tanulmányozása nemcsak (elbeszélő) szövegekre terjed ki, hanem vizuális műalkotásokra is, kézenfekvőnek látszik, hogy a narrativitásnak különféle típusai vannak, de még a legszorosabb értelemben vett elbeszélő szövegek is a narrativitás különböző fokát látszanak mutatni. Egy kalandregény másképp narratív, mint egy bibliai jelenetet ábrázoló festmény. Más a kérdés tehát, ha a narrativitást általában vizsgáljuk, és ha a különböző narratívák narrativitását, és az utóbbin belül is megfigyelhető két különböző kérdésirány: az egyik a narrativitás különböző módjait különíti el, a másik a narrativitás fokát vagy fokozatait figyeli meg.

Teljes szöveg

A narrativitást általánosságban vizsgálók feltételezik, hogy ez valamiféle immanens (esetleg még megfogalmazás előtti) szekvenciális elrendezettség. Hayden White szerint a narrativitás az az értelemtulajdonítás, ami elengedhetetlen a történetíráshoz. Nélkülözi a narrativitást az események időrendi felsorolása (történelmi kronológia) és még az egyszerű időrendi előadása (krónika) is. (vö.: Idő →) Mások (Cohen - pl.: Film and Fiction, Sturgess - pl.: Narrativity: Theory and Practice) szerint a narrativitás inkább a befogadói oldalon fedezhető fel: az az elbeszélés, amit a befogadó annak érez – nyilvánvalóan azért, mert érzékeli benne az elrendezettség belső logikáját. (vö.: Kauzalitás →)

Marie-Laure Ryan a narrativitás tizenkét módját különböztette meg egy 1992-es tanulmányában (The Modes of Narrativity and Their Visual Metaphors), nem állítva azonban, hogy ezzel a terület egészét lefedő tipológiát alkotott, és minden elbeszélés(mód) besorolható a kategóriák valamelyikébe. Brian McHale úgy vélte, hogy a kortárs avant-garde verses regényekben felfedezhető egy további típus, amelyet ő „gyenge narrativitásnak” nevezett el (Weak Narrativity: The Case of Avant-Garde Narrative Poetry).

Mások (pl. Schmidt) szerint azonban a különbségek a narrativitás fokából vagy intenzitásából adódnak. Erősebb lesz a narrativitás, ha sok minden, sok esemény → történik, és gyenge, ha kevés (Narrativity and Eventfulness). Ebben a gondolkodásmódban a narrativitás tulajdonképpen az eseményesség szinonimája, eseménynek azonban nem bármiféle állapotváltozást, hanem a jelentőséggel és a narratív kozmoszban hatással bíró, váratlan és egyszeri állapotváltozást kell érteni. A narrativitás tehát olyan kontinuum, amelynek egyik végén végletesen eseménytelen elbeszéléseket, a másikon nagyon mozgalmasakat találunk.