Kronotoposz
angol: chronotope; francia: chronotope; német: Chronotopos; ororsz: xронотоп
Mihail Bahtyin orosz irodalomtörténész és filozófus által alkotott fogalom, mely a narratíva szempontjából alapvető térbeliség és időbeliség kategóriái segítségével hoz létre műfajpoétikai és regénytörténeti szempontból is jól használható elemző eszközt.
Az idő→
és a tér→
görög neveinek összetételéből álló kifejezés az irodalomban megjelenő-megalkotott tér- és időbeli viszonylatok lényegi összefüggését jelenti. Bahtyin hangsúlyozza, hogy „e terminus egyértelműen kifejezi a tér és az idő (vagyis a tér negyedik dimenziójaként fölfogott idő) egymástól való elszakíthatatlanságát. A kronotoposz a mi értelmezésünk szerint az irodalomban egyszerre formai és tartalmi kategória.” (A tér és az idő a regényben, 257.) Az idő és a tér az irodalomban azért is elválaszthatatlan, mert a narratívában egyik a másikba fordul át, az idő „tulajdonságait a tér tárja föl, a tér viszont az időn méretik meg és töltődik föl tartalommal” (A tér és az idő a regényben, 258.)
Teljes szöveg
A kronotoposz fogalma emellett regénytipológiai és -történeti vizsgálatokra is alkalmas lehet: Bahtyin részletesen bemutat három olyan regényepikai kronotoposzt, amelyek már az ókori görög irodalomban kialakultak, és a 18. század közepéig meghatározták a kalandregényt változatainak fejlődését. Az ógörög regények első jelentős kronotoposza a próbatételes kalandregény. Ilyen például Héliodórosz Etiópiai története (Aithiopika), Akhilleusz Tatiosz Leukippé és Kleitophónja, Kharitón Khaireasz és Kallirhoéja, epheszoszi Xenophón Epheszoszi története (Anthia és Habrokomész) vagy Longosz Daphnisz és Khloé című műve. E regények szüzséi→
nagyon hasonlítanak egymásra, jellemzőjük a kalandszerűen szervezett idő, cselekményük pedig tágas és változatos földrajzi háttéren bontakozik ki, melyet leíró és retorikai betétek tarkítanak.
A kalandidő jellemzője ebben a változatban, hogy két biográfiai időpont (a hős és a hősnő találkozása és szenvedélyük fellobbanása, illetve boldog egybekelésük) közt zajlik az egész cselekmény, ám ez mintegy kiesik az időből: a boldog vég közvetlenül kapcsolódik a kezdőponthoz, sem a hős és a hősnő jellemében, sem szerelmükben vagy erényességükben semmilyen változás nem történik, „mintha a házasság közvetlenül az első találkozás másnapján menne végbe” (A tér és az idő a regényben, 261). Nem öregszenek, az idő pusztán napok, órák, pillanatok halmaza, technikailag csak az egyes kalandokon belül jelölődik, de a hősök biográfiai életidejét nem befolyásolja. A kalandokon belül mindamellett az idő szorosan szervezett: nagy jelentősége van, hogy „épp akkor” egy meghatározott helyen vannak, találkoznak a szereplők vagy épp elkerülik egymást, de ezeket a „hirtelen” és „épp akkor”-pillanatokat a véletlen, a sorsszerűség köti össze, nem kauzális→
vagy teleologikus viszonyok. A kaland ideje a normalitáson kívül áll, ott, ahol a kauzalitás megtörik, lehetőséget adva az emberfeletti erők (sors, istenek, szörnyek) beáradására. Ezek az erők kezdeményezik az eseményeket, a hősök pusztán alkalmazkodnak hozzájuk, a kalandok pusztán „megesnek velük”, csak részeseivé válnak. Ebből a passzivitásból következik viszont, hogy az emberábrázolás szervező középpontja e típusban „az ember önmagával való azonossága”: a félreértések, álöltözetek, felismerések épp azért lehetségesek, mert ez az alapvető önazonosság kezdettől végig fennáll. (A tér és az idő a regényben, 275.)
A próbatételes kalandregény kronotoposzának sajátosságaiból Bahtyin szerint sokat megőriz a 17. századi barokk történelmi regény, de (a gótikus regény közvetítésével) még a Walter Scott-féle történelmi regény→
is. A kaland tere e regénytípusokban is nagyon tágas, de a teret és az időt pusztán technikai kapcsok fűzik egybe, „az időbeli folyamat minden mozzanata megfordítható, és a térben áthelyezhető. Ebben a kronotoposzban minden kezdeményező erő és hatalom egyedül a véletlené. Ezért e világ meghatározottságának és konkrétságának foka szerfölött korlátozott.” (A tér és az idő a regényben, 270.)
Az ókori eredetű kronotoposzok második változata a köznapi kalandregény, két példája Petronius Satyriconja és Apuleius Az aranyszamár című műve. E kronotoposzban a kalandidő új típusa jön létre és összefonódik a mindennapok idejével. A szüzsé ideje egy valóságos életút két határkijelölő mozzanata közt zajlik metamorfózis formájában, az életút pedig egy vándorlás-bolyongás reális útjának metaforája.
A metamorfózis e kronotoposzban a privát emberi sors értelmezésének egy formája, mely sajátos időfelfogással párodul. Az élet egészét annak válságpillanataiban, fordulópontjaiban átfogva mutatja meg, hogyan válik az ember valami mássá, ugyanakkor „ az embernek különböző, egymástól élesen elütő alakjai jelennek meg, melyek élete különböző korszakaihoz, szakaszaihoz hasonlóan szerveződnek egységgé”. (A tér és az idő a regényben, 282.) A válság és a más alakban újjászületés e dinamikáját találjuk meg a korai keresztény hagiográfiákban is. Az időbeli sor itt tehát már lényegi és megfordíthatatlan egész, a folyamat jóval kötöttebb és konkrétabb, mint az előbbi esetben.
A hős által átélt kivételes eseményeket a vétek-bűnhődés-vezeklés-boldogás sor határozza meg, s a vezeklés során ereszkedik a köznapiság világába, melyből „szabadulni igyekszik, és amellyel belsőleg soha nem azonosul”. E köznapiságban tapasztalatokat szerez a privát szféra periodikusságtól, ciklikusságtól elszakított rétegéről: a mindennapiság „itt mindig pokol vagy sír, ahol nap nem süt, és csillag nem kúszik föl az égre. Ezért a mindennapi élet itt az igazi élet fonákjaként jelenik meg. (…) A mindennapi élet itt mindig phallikus, logikája a perverzitások logikája.” (A tér és az idő a regényben, 294.)
A harmadik ókori eredetű kronotoposz az életrajzi regény, melynek ugyan korabeli például nem ismertek, ám a korban számos olyan önéletrajzi→
és életrajzi forma alakult ki, amelyeknek alapját „a biográfiai idő új felfogása és az életpályáját befutó ember újszerű ábrázolása alkotja.” (A tér és az idő a regényben, 296.)
E tipológiailag megszilárdult kronotoposzok mellett Bahtyin továbbiakat is felsorol, amelyek elbeszélő műfaji egységek alkotóelemeivé váltak. A találkozás, az út, a várkastály, a fogadószalon, a provinciális kisváros, a küszöb, a nemesi házak, birtokok belső tere mind olyan tényezők, amelyeknél a tér és az idő kezelése egymástól elválaszthatatlan, s amelyek tematikusan és meghatározzák, befolyásolják a cselekmény menetét.
A kronotoposz fogalmának központi eleme, amely szerint az elbeszélésben a tér és az idő kölcsönösen egymást meghatározva, egymástól elválaszthatatlanul válik cselekményformáló erővé, a 20. század második felének irodalomértelmezői eljárásai számára igen termékenynek bizonyult. A fogalomból következő, az irodalomtörténeti értelmezéshez új szempontokat biztosító, szövegimmanens elemzésekből kiindulva általánosabb következtetések levonását lehetővé tevő sajátosság pedig a Foucault-i diskurzuselemzés korai katalizátorának is tekinthető.
Szerző: