Szendrey Júlia naplóbejegyzése, Koltó, October 3. 847 (Q330342)

Borúlt, fénytelen arccal tekint le az ég, haragos, zúgó szél ütötte fel táborát közte és a föld közt, és kergeti indulattal a könnyező felhőket, mintha a napot akarná kiküzdeni tőlük, mellyet barna szárnyaikkal úgy elfödtek hogy az csak ritkán és csak egyenes sugaraival nézhet le közülük. Végképp eltávozott a nyár, s helyette itt az ősz titokfödte lényével, mellyből nem tudhatni, diadalt vagy sajnálatot érez-e lépéseinek pusztító hatalmán. Az előttem fekvő tájat nézem, mint hal ki rajta lassan-lassan fű és virág, fa és bokor; alig észrevehetőleg bágyadnak és sárgúlnak el végre a levelek, mintegy fájlalva, hogy el kell nekik hagyni a fát, bokrot vagy virágot, mellyen születtek, s mellytől most örök búcsút vesznek. Ollyat érezek, mintha életemnek egy igen szép, de régen-régen visszahozhatlanúl elvesztett öröméről gondolkodnám, mellynek édességét és keserüségét egyformán az utolsó csöppig kiittam már, és többé se jót se roszat nem várhatok belőle. A bércek, mint szerelem-nélküli jegyesek néznek erre sötéten, komoran, mert fejeiken fehérlő keskeny hókoszorúval jegyzé el már a közelgő tél magának. Részvéttel borítja a köd legsötétebb fátyolába bánatos arcaikat, mig afák is sajnálva takarják be őket lehulló sárga leveleikkel, mintegy oltalmúl a tél hideg ölelései ellen.