Adattári adat Q336029

Koltó, Octob. 5. 847.

Mint utósó föllobbanása a leégett gyertyának, mielőtt végképen elalunnék, mint utósó csilláma az életnek a haldokló szemében, mielött azt örökre behúnyná, úgy tetszik előttem e szép derült őszi reggel. Mintha az eltávozott éj minden csillagát a földre ejtette volna, úgy ragyog az egész mező, mint százezer gyémánttal behintett szőnyeg csillog, mig a nap leküldi értök sugarait, hogy fölvigyék neki e kis csöppeket, mellyeket a levelek és virágok sirtak örömekben, midőn őt olly hosszú távollét után ismét látták feljőni egész pompájában. Vagy mint boldog szeretők játszanak eggyütt a hannat és a napsugár, mig végre, egyesülvén lényeik, fölszáll a boldog harmat sugár-kedvesével. Semmi kellemetlen különváló zaj nem háborgatja a vidéket, csak távolról hallatszik egy tompa, elnyomott, egyhangú zuhogás, mi se meg nem szűnik, se nem élénkül. Néha száll föl egy-egy kis madár, vígan csevegve, vígan dalolva örömében a szép nap fölött, mig csöndesen ez is elhangzik, elhal a tiszta kék magasságban. A fák és virágok mozdulatlanúl állnak, mintha méla figyelemmel tekintenének a távolba, várva kedveseiket, hallgatva minden neszre, melly azoknak jöttét jelentené. Egyszerre olly élénk örömmel kezdenek mozogni a fák levelei, pajkosan táncolnak és simulnak egymáshoz, lágy suhogás hallatszik köztök, és látszik, hogy megérkezett, kit vártak; a virágok is elkezdik hajtogatni kis ábrándos fejeiket, nyájasan integetnek egymásnak, majd jobbra vagy balra, majd alázattal hajtják le kelyheiket, vagy büszke örömmel vetik hátra és állnak egyenesen, mig jövő pillanatban újra kezdenek mozogni, integetni; a kacér könnyü szellők jöttek látogatni hű kedveseiket, kik epekedve várták őket, hogy mielőtt elhervadnak és halva hullnak a földre, elbúcsúzhassanak és édes csókkal válhassanak el életöktől és kedveseiktől. –