Szendrey Júlia - Térey Máriához, Erdőd. Ápril 24-én 847. (Q330405)

Kedves Marim! Csak pár sort írhatok, de rám nézve fontosabbat, mint a világ valamennyi szónokának beszédei. Épen most tudám meg Sasstól, hogy P-i munkáinak nem tudom hány kötete Károlyban, s talán épen nálad van. Légy olly jó és küld el nekem minél előbb. Ugy várom mint elkárhozott lelkek várhatják éjfélöket; ez minden boldogságom, mit még e tárgyban remélhetek; küldd, küldd, kedves jó Marim! Tehát pár nap múltán tellyesedve lesz egyetlen reményem, melly lelkemből fakad, s aztán puszta, puszta lesz ott minden; nem bírok e szerelemből egyebet, csak puszta emléket; mi olly számtalan öröm- és bánatot teremtett előbb, most egy hideg emlékké kell hogy váljon, mint minden életünkben, mi kéjt és örömet nyujthat lelkünknek. De nem is érdemlek tán egyebet! Én örömemben napokig tudnék hálát adni istennek, de bánatomban nem bírok, nem tudok imádkozni! Pedig ki istenétől sem remél, ki ő hozzá sem könyörög bennsőleg irgalomért, hogy akarhat az még köszönni valót nyerni? Oh én boldogtalan leszek tellyes életemben, én nem várok egyebet! ... Szegény Barna Náci a rókus-kórházban fekszik most betegen, s életéhez kevés remény. Mért nem vagyok én helyette? Jőj édes lelkem Marim ki Papával ha bemegy; úgy várlak mint isten résztvevő, vígaszt nyujtó angyalát. Addig is légy boldog, mínö lehetsz, kívánja Júliád.[U.i.] [...] Megbocsáss e csúf firkáért, de oly izgatott vagyok, hogy alig tudok ülni, csak szaladnék mindég végetlen világra.