Koltó, October 3. 847 (Q330342)

Borúlt, fénytelen arccal tekint le az ég, haragos, zúgó szél ütötte fel táborát közte és a föld közt, és kergeti indulattal a könnyező felhőket, mintha a napot akarná kiküzdeni tőlük, mellyet barna számyaikkal úgy elfödtek hogy az csakritkán és csak egyenes sugaraival nézhet le közülük. Végképp eltávozott a nyár, shelyette itt az ősz titokfödte lényével, mellyből nem tudhatni, diadalt vagysajnálatot érez-e lépéseinek pusztító hatalmán. Az előttem fekvő tájat nézem,mint hal ki rajta lassan-lassan fü és virág, fa és bokor; alig észrevehetőlegbágyadnak és sárgúlnak el végre a levelek, mintegy fájlalva, hogy el kell nekikhagyni a fát, bokrot vagy virágot, mellyen születtek, s mellytől most örök búcsútvesznek. Ollyat érezek, mintha életemnek egy igen szép, de régen-régenvisszahozhatlanúl elvesztett öröméről gondolkodnám, mellynek édességét éskeserüségét egyformán az utolsó csöppig kiittam már, és többé sejót se roszat nemvárhatok belőle. _A bércek, mint szerelem-nélküli jegyesek néznek erre sötéten,komoran, mert fejeiken fehérlő keskeny hókoszorúval jegyzé el már a közelgő télmagának. Részvéttel borítja a köd legsötétebb fátyolába bánatos arcaikat, mig afák is sajnálva takarják be őket lehulló sárga leveleikkel, mintegy oltalmúl a télhideg ölelései ellen.