Valóságeffektus

francia: effet de réel; angol: effect of reality / reality effect; német: Realitätseffekt

A valóságeffektus vagy valósághatás kifejezés az elbeszélés azon jelölőire (jelölőegységeire) vonatkozik, melyek funkciója kimerül az elbeszélt világ valószerűségének alátámasztásában. A kifejezés Roland Barthes 1968-as, azonos címmel megjelent tanulmánya nyomán terjedt el.

Barthes cikkében az elbeszélés olyan leíró részleteit vizsgálja, melyek nem illeszthetők be az elbeszélés magasabb szintű szemiotikai struktúráiba. A „jelentéktelen részlet” narratológiai problémáját Barthes már két évvel korábban, az 1966-ban megjelent, a francia strukturalista narratív poétika→ programadó szövegének számító Bevezetés az elbeszélések strukturális elemzésébe című tanulmányban tárgyalta. Eszerint minden elbeszélésben vannak olyan elemi egységek (narratív jelölők), melyek sem az események és cselekvések disztributív (a történek magvát alkotó eseményszál, illetve a köztük lévő eseményteret kitöltő cselekmények), sem a cselekvők és a narráció integratív szintjeiben sem kapnak önmagukon (azaz puszta szövegi létükön) túlmutató jelentést. 1966-os tanulmányában az efféle narratív jelölőt nevezi Barthes „információnak” [informant], mely „arra szolgál, hogy hitelesítse a referens valóságát, és a fikciót a valósban gyökereztesse: valós operátor minőségében vitathatatlanul rendelkezik funkcionalitással, ha nem is a történet, hanem a szöveg [discours] szintjén.” A valóságeffektus ezt az elképzelést radikalizálja és fejti ki szemiotikai fogalmakkal. A fiktív elbeszélésben valósághatást kifejtő jelek azt sugallják, hogy nincs jelöltjük (nem illeszkednek az elbeszélés jelentő struktúráiba), csak referenciájuk. Barthes szerint a részletek leírásában elmerülő realista elbeszélés, a történelmi elbeszéléshez→ hasonlóan, azzal a szándékkal lép fel, hogy egy dolog létezéséről, nem pedig jelentéséről tudósítson. A jelentőjétől (szemiotikai értelemben: jelentésétől) megfosztott referencia azonban csupán referenciális illúzió, hiszen ezek a látszólag puszta létezést megállapító jelek (jelölők) az elbeszélés és a nyelv szemiotikai (intelligibilis) struktúráiban mégiscsak jelölnek: ám nem közvetlenül denotálják a „valóságot”, hanem konnotációik jelölőiként állítják azt. A leírásokban szereplő jelentéktelen részletek ugyanis semmi mást nem állítanak, mint hogy „ők maguk a valóság”.

Szerző: Z. Varga Zoltán