Réti Irén

Réti Irén (születési neve Róna Irén, asszonyneve Komját Aladárné, Komját Irén) (Temesvár, 1895. december 12. – Budapest, 1982. április 22.), újságíró, író, költő, kritikus. 14 éves korában ismerkedik meg későbbi férjével, Komját Aladárral. A budapesti bölcsészkarra jár, s 1918 folyamán verset, több novellát, s kritikákat publikál Réti Irén néven a Mába, ahol meglepő éllel kritizálja Kaffka Margit, Tersánszky Józsi Jenő, Laczkó Géza műveit.

Réti Irén tudatos, teoretikus hozzáállású szerző, nagyon határozott, rigorózus elvi alapvetésekkel, írásaiban nagyon erős az antimilitarista meggyőződés. Novelláiban – hasonlóan a korszak néhány, Mában publikáló nőtagjához, például Újvári Erzsihez – jellemző a női hátország ábrázolása, és ennek kontextusában a szexualitás és/vagy a háborús tematika összekapcsolása. Félek című versében egy fiatal szűzlány éjszakai riadozásairól, azaz az ösztön- és képzeletvilágban megteremtődő, vággyal elegyes félelmeiről olvashatunk, Asszonyok című 1916-ban megjelent novellájában – gyakorlatilag ez nyitja az induló Ma prózarovatát – ő is a hátországi életet, a férfiszűkében maradt nők (egy postásnő és egy kofa) vetélkedését jeleníti meg. Valójában klasszikus szerkezetű novella, két összecsapás története két fokozatban előadva (veszekedés, illetve verekedés), és erre a vázra rakódnak rá az erős érzelmeket hordozó expresszív mondatok.

Recenzióiban Réti Irén azt a fajta normatív, kész elvárásrendszerrel bíró kritikát műveli, amely általában az avantgárd lapjaiban ekkoriban működött. A mondanivalós irodalmat, az igazság átadását tekinti fokmérőnek, és ez számára leginkább a háborús problematika megfogalmazásával egyenlő. Bár a „par excellence”-nak tekinthető avantgárd poétikai kritériumok nem kérhetőek még számon A Tett és a Ma korai avantgárd versein sem, a Réti Irén recenziói által megkövetelt didaktikus szövegtípus, minthogy nagyjából a tézisregénynek feleltethetjük meg, végképp teljesen antimodern műfaj lenne, elvben zárná ki az avantgárd poétikát. Laczkó Géza Noémi fia című regényét mint inaktuálist utasítja el, másik kritikájának a választása viszont – tárgya egy háborús alkotás, Tersánszky Viszontlátásra, drága! című regénye – célzatos. Azonban – noha a háborúról szól – ez a prózai szöveg sem elégíti ki az elvárásait: szerinte ugyanis az ilyen témájú műveknek egy egységes (nemzedéki jellegű) irányzatba kéne illeszkedniük, a harcosan pacifista irodalomba. Szerinte Tersánszky regényének témája „megoldatlan”, egy „elpuhult, magát elejtő ember romantikus illegetéseit” mutatja be, ráadásul a „»játszi« stílus és a szentimentális levélforma” is már elegendőek ahhoz, hogy „megtagadjuk”.

Vőlegényével később szocialista meggyőződésük, és irodalomeszményük okán elhagyják a lapot – Komjáték ekkor adják ki az 1918 Szabadulás antológiát. Réti Irén kiválása a Mából közvetlen irodalmi-esztétikai következményekkel is jár: ő a továbbiakban nem osztja és nem is gyakorolja az akkori avantgárd szövegalkotásra vonatkozó – aktivista, expresszionista – elképzeléseit, sőt azt az elérendő cél kizáró tényezőjének látja.

Férje életrajzában található későbbi interpretációja szerint a munkásmozgalmi aktivitás, a háborúellenesség és az avantgárd munkásság egyfajta árukapcsolásként következett egymásból, és szerinte a Mából való kiszakadás is éppen amiatt történhetett meg, hogy az 1918 Szabadulás köre felfedezte, mégsem tud közösséget vállalni a Kassák mellett álló művészekkel, akik „vonakodtak a háború elleni harctól”, és „a szocialista költészet” ellenében sajnálatosan „anarchista, individualista” irodalmat műveltek. Később újságíróként, baloldali európai pártlapok munkatársaként tehetségének és igényeinek megfelelőbb médiumokat talált, mint a költői praxist egyre inkább radikálisabb avantgárd elvek szerint alakító Kassák-kör, hiszen ez az esztétikai irány alapjában alkalmatlan tézisszerű üzenetek közvetítésére.

Réti Irén 1919-ben Szines Pállal lefordítja Claudel Kinyilatkoztatás című misztériumát is, de ebben az évben jelentet meg – immár nem expresszionista, inkább naturalista stílusban írt, s a nemzetek közötti szolidaritást hangsúlyozó – novellát is az Ifjú Proletárban (a Fedorovics Alekszejt). 1919-ben feleségül megy Komjáthoz, a Tanácsköztársaság bukása után 1919-ben Olaszországba emigrálnak, de később élnek Bécsben (1921‒1922), Németországban (1922‒1933), Svájcban (1933‒1935) és Franciaországban (1935‒1946) is. 1946-ban tért vissza Magyarországra. Kommunista újságíró, baloldali lapok, az Inprekorr, majd a Rundschau munkatársa, 1945-tól a párizsi Magyar Szemle szerkesztője. Franciaország megszállása után részt vett a francia nemzeti ellenállási mozgalomban, Párizs felszabadulása után a L’Humanité munkatársa. Számos könyvet ír: férjéről, Komját Aladárról, továbbá Gramsciról (őt fordította is), Mező Imréről, a francia és az olasz kommunisták békeharcáról, az európai népfrontpolitikáról, az NDK megalakulásáról, az Inprekorról stb. Összegyűjtötte és sajtó alá rendezte Komját Aladár műveit. Róna (Komját) Irén – noha egyébként aktív, erős, határozott véleménnyel bíró nő, mindig társát követve, véleményeit, meggyőződését, ízlését adaptálva csatlakozik különböző körökhöz. Így társul ő is a gaileistákhoz, az antimilitáris körökhöz, majd A Tett és a Ma társaságához, a Szabadulás 1918 köréhez, és az emigrációban is különböző szerkesztőségekhez, például az Inprekorrhoz –, továbbá a munkásmozgalom történetének, egyes jelentős alakjának, fórumának bemutatásán túl korán elhunyt férje életművének gondozását és propagálását tekinti egyik fő életfeladatának. A II. világháborút követő visszatérése után, az ötvenes évek Magyarországán viszont nagy karriert fut be: többi fontos címe között az MKP Külügyi Osztályának vezetője (1949–1950), a Szabad Nép külpolitikai rovatvezetője (1950–1955). A MÚOSZ Újságíró Iskola igazgatója (1951–1952), és a MÚOSZ alelnöke, a Külügyi Főiskola tanszékvezető főiskola tanára (1953–1954). A Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnökhelyettese (1956– 1957), a Társadalmi Szemle felelős szerkesztője (1957–1961), címzetes egyetemi tanár.

Réti Irén. „Viszontlátásra, Drága…: Háborús regény. Írta: Tersánszky Józsi Jenő. Nyugat kiadása”. Ma 1, 2. sz. (1916): 31.

Réti Irén. „Asszonyok”, Ma 1, 1. sz. (1916): 6–8.

Réti Irén. „Noémi fia: Regény. Írta: Laczkó Géza. Franklin társulat kiadása, 1917”. Ma 2, 4. sz. (1917): 62–63.

Réti Irén. „Állomások: Franklin 1917”. Ma 2, 5. sz. (1917): 78–79.

Réti Irén. „Forró Pál: Egy Diákkör története: Dick Manó 1917”. Ma 2, 9. sz. (1917): 145.

Réti Irén. „Félek!”. Ma 2, 10. sz. (1917): 152.