Kognitív narratológia
angol: cognitive narratology, francia: narratologie cognitive, német: kognitive Narratologie
A kognitív narratológia egy posztklasszikus elbeszéléselmélet, mely a fikcionális elbeszélés szerkezete és a befogadó elme működése közötti kapcsolatot vizsgálja. Alapelgondolása, hogy egy narratíva jelentése csak az emberi elme működésének vonatkozásában ismerhető meg, ezért kutatásai fókuszában az elme jelentésgeneráló folyamatainak feltérképezése áll. Olyan interdiszciplináris elmélet, amely az irodalom- és kultúratudományok mellett a kognitív tudományok, elsősorban a kognitív pszichológia, a kognitív nyelvészet, valamint az evolúciós pszichológia, az idegtudományok, a mesterséges intelligencia kutatások stb. eredményeinek felhasználásával alakítja ki magyarázatait. A narratív megértésben szerepet játszó legfontosabb kognitív mechanizmusnak az elmeolvasást (tudatelmélet, Theory of Mind) tartja, emellett nagy jelentőséget tulajdonít még pl. az oksági gondolkodásnak (kauzalitás→), az induktív gondolkodásnak, a foregroundingnak, az alakészlelés szabályainak stb. A hagyományos narratológiákkal ellentétben vizsgálhatónak, sőt a megértés meghatározó összetevőjének tartja az ábrázolt érzelmek mellett a befogadói érzelmeket.
Teljes szöveg
A kognitív narratológia egy posztklasszikus befogadáselmélet, melynek célja a narratív befogadás szabályszerűségeinek meghatározása. A természetes befogadás folyamatait vizsgálja, ami azt jelenti, hogy nem az értelmezés módszerei és az elméletalkotó fázisa, hanem a laikus olvasó jellemzően tudatalatti jelentésalkotó folyamatai érdeklik. Iserhez hasonlóan elkülöníti a befogadást (Isernél olvasást) az interpretációtól, és a természetes befogadás jellemző mintázatait kutatja. Nem normatív elmélet, nem tesz különbséget helyes és helytelen értelmezés között, így nem célja egy átfogó módszertan kidolgozása sem. Olyan leíró elmélet, mely a különböző elbeszélő stratégiák által indukált feldolgozási folyamatokat tárja fel.
A befogadót a kognitív tudományok posztklasszikus szemléletének megfelelően biológiai és pszichológiai meghatározottságában vizsgálja és a megismerési mechanizmusoknak biológiai beágyazást kíván teremteni. Abból a meglátásból indul ki, hogy az emberi elme működését nagymértékben meghatározza a test, és a kogníció bizonyos aspektusait, mint pl. a gondolatokat, fogalmakat és kategóriákat a test bizonyos aspektusai formálják. Ezek az aspektusok tartalmazzák a perceptuális és a motorikus rendszert, az érzelmeket, és a környezettel való interakciót. A megismerési folyamatoknak erre a testi és kontextuális beágyazottságára reflektálnak a beágyazott (“embedded”) illetve megtestesült (“embodied”) fogalmak. A megtestesült kogníció szemléletéből következően a posztklasszikus elméletek szerint az észlelés és az érzelmek, valamint szubjektív élmények nem pusztán „kísérő árnyékai”, hanem szerves részei a narratív megértésnek.
A kognitív narratológia nem veti el a strukturalista narratológia alapfogalmait, azonban új elméleti keretbe helyezi azokat. Abból az alapvető belátásból indul ki, hogy egy műalkotás sosem tartalmazhatja az értelmezéséhez szükséges összes információt, hiszen minden fiktív dolog szükségszerűen meghatározatlan helyeket tartalmaz, melyeket a befogadó tölt ki. A kognitív narratológia azt vizsgálja, milyen elvek és szabályszerűségek alapján tölti ki a befogadó ezeket a meghatározatlanságokat. A kauzalitást például a strukturalista narratológiákkal → ellentétben nem szövegtulajdonságként igyekszik meghatározni, hanem befogadói teljesítményként tekint rá, és azzal foglalkozik, milyen szövegstratégiák késztetik a befogadót oksági tulajdonításra.
A kognitív narratológia társtudományának tekinthető az empirikus irodalomtudomány, amely a felállított elméleteket empirikus úton kívánja alátámasztani. Az empirikus kutatások ma már nem korlátozódnak a kísérleti alanyok kérdőíves tesztelésére, mivel mára számos olyan vizsgálati lehetőség áll rendelkezésre, mely a papír-ceruza alapú teszteknél objektívabb eredményeket helyez kilátásba. Az olvasó figyelmének irányultsága jól tesztelhető szemmozgáskövetővel, az érzelmi válasz intenzitását például bőrellenállás-méréssel tudják meghatározni, a különböző agyi régiók aktivitási fokát pedig MRI-készülékek segítségével lehet felmérni. Ezek a mérések lehetővé teszik, hogy ne csak a már lezárt és a befogadó által reflektált értelmezésre kérdezzünk rá, hanem a befogadás küszöb alatti folyamatának egyes paramétereit is mérhessük.
A kognitív narratológia evolúciós érvelést is alkalmazó irányzata abból a mára széles körben elfogadott tézisből indul ki, hogy a narratív megértés univerzális jelenség, mely történeti kortól és kulturális kontextustól függetlenül minden ember gondolkodásának jellemzője, antropológiai állandó. Ezért a narratív megértés konstitutív összetevőjeként azonosított kognitív mechanizmusok evolúciós eredetére, adaptív funkciójára vonatkozó elméleteket is integrál magyarázataiba. A kauzalitás példájánál maradva azt állítja, hogy az oksági gondolkodás azért válhatott gondolkodásunk szerves és megkerülhetetlen részévé, mert jelentős adaptív értékkel bírt: azok az egyedek, akik a jelenségeket képesek voltak ok-okozati összefüggésekbe helyezni, nagyobb túlélési esélyekkel rendelkeztek, mint az erre képtelen társaik. A történetekben való gondolkodás univerzalitása ezeknek a mereven huzalozott kognitív képességeknek az összességére vezethető vissza. (vö.: A történetmondás eredete)
A kognitív narratológia esetében egyelőre nem beszélhetünk egységes irányzatról, az elmélet többek között interdiszciplináris sokfélesége miatt is szerteágazó, egészen eltérő irányokba mutató kérdéseket vet fel. Mindegyik vállalkozás osztja azonban azokat az itt részletezett alapvető feltevéseket, melyek meghatározzák a kognitív narratológiai elméleteket, és elhatárolják a hagyományos narratológiáktól.
Szerző: Horváth Márta