Franyó Zoltán

Franyó Zoltán (Kismargita, 1887. július 30. – Temesvár, 1978. december 29.) műfordító, publicista, szerkesztő. Középiskoláit Aradon, majd a temesvári főgimnáziumban végezte. 1900-tól a soproni Honvéd Főreáliskolában, majd a budapesti Ludovika Akadémián tanult. Első verse (Nyárutó) a Magyar Szemlében jelent meg 1906-ban. Ezt követően verseket, műfordításokat, cikkeket közölt több budapesti és vidéki napilapban.

Temesvári szolgálata idején, 1908-ban részt vett a Holnap Irodalmi Társaság→ mintájára formálódott Dél irodalmi csoportosulás létrehozásában, a holnaposokkal közös matinékat szerveztek a következő évben, s a Nyugattal→ is aktív kapcsolatot tartott. 1910-ben konfliktusba került feletteseivel, és megvált a katonai pályától. Ettől kezdve kapcsolata az irodalmi élettel még bensőségesebb. 1910-től az aradi Függetlenség szerkesztőségében dolgozott, szerkesztője lett a rövid életű Kultúra című lapnak (1910), ezt követően a h című havi szemlének (1911) is. Közben a nagyváradi Szabadság,→ illetve a Nagyváradi Napló→ munkatársa is. Újságírói és költői tevékenysége igen széles fórumokra terjedt ki: cikkeit, verseit az Egyenlőség, Élet,→ Huszadik Század,→ Magyar Hírlap, Nyugat, Népszava, Pester Lloyd, Pesti Napló, Új Idők, Világ is közölte. A Huszadik Században jelent meg Az osztályparlament Don Quijoteja című (később önálló kötetben is közölt) politikai esszéje, amelyben hűvös pontossággal rajzolja meg a politikus Tisza István portréját, annak hatalomvágyát és fanatizmusát emelve ki. 1914-ben mozgósított tisztként a galíciai frontra került.

A Nagy Háború végén főszerkesztője lett az 1919. január és május közt megjelenő, rövid ideig működő Vörös Lobogónak→. Itt megjelent cikkeinek tanúsága szerint Kassák Lajos→ körének forradalmi nézeteivel azonosította magát, s közvetlen kapcsolatban is állt a Ma→ íróival. A proletárforradalom idején Lukács György→ mellett, a közoktatási népbiztosságon dolgozott, a kommün leverése után Bécsbe→ emigrált. Itt az egyetemen keleti nyelveket hallgatott, tanulmányainak nagy hatása volt későbbi műfordítói munkásságára. Közben rendszeres munkatársa a Tűznek,→ a Bécsi Magyar Újságnak,→ társszerkesztője Ernst Lisauerrel együtt a Frontnak. Ír az Arbeiter Zeitungba, a Die Stundéba és a Jövőbe is. Ezekben az években jelentkezik német műfordítóként: 1921-ben önálló kötetben jelentette meg Ady→ verseinek német nyelvű fordításait.

1923-ban hazatért Aradra, újságíróként dolgozott, közben létrehozta a romániai magyar avantgárd-törekvések kibontakozásában jelentős szerepet játszó Geniust,→ szerkesztője lett az Esti Lloydnak (1924), főmunkatársa a Délután (1925), A Hét (1926), a Szezon (1924–28) című lapoknak. 1931-ben átvette az 5 Órai Újság felelős szerkesztői tisztét, s irányítója volt a lapnak egészen annak 1940 őszén történt betiltásáig. Közéleti cikkeiben a hatalmi elit és a kapitalista társadalom belső ellentmondásait ostorozta. Irodalmi publicisztikájában főként a Nyugat első nemzedékének nagyjai előtt tisztelgett (Adyról, Juhász Gyuláról,→ Szép Ernőről→ írott cikkeiben, Osvát Ernő→ és Kosztolányi→ halálára megjelent írásaiban), s a hazatérése utáni első években a Kuncz Aladár→ szerkesztette Ellenzék irodalmi mellékletének is munkatársa lett, de végül távol maradt az 1926-ban Marosvécsen megalakult Helikon-körtől. 1932-től számos cikkben leplezte le a fasizmus hatalmi tébolyát s erősödő nyílt háborús fenyegetéseit. 1938-ban a temesvári Lapkiadó Részvénytársaságnak egyszerre négy lapját (Aradi Friss Újság, Aradi Újság, Banat-i Friss Újság, Esti Újság) jegyezte felelős szerkesztőként és kiadóként. Az 1940-es évek első felében, újságírói tevékenységének szünetelése idején főleg német nyelvű fordításokkal jelentkezett, de kínai és ógörög költőkből készített fordításait Németországban is közölték, Eminescu-fordításai pedig Temesváron láttak napvilágot. Az 1950-es évektől csak álnéven publikálhatott egy ideig, később főként fordításnak élt: fordított Puskint és Goethét, régi arab költők mellett Baudelaire, Louise Labé, Edgar Allan Poe verseit. Foglalkozott az ókor óegyiptomi, sumér, akkád, ógörög, római, arab, perzsa, indiai, kínai költészetéből készült fordításokkal éppúgy, mint középkori latin, olasz, francia, provanszál, belga, spanyol, angol, ír, holland, flamand, svéd, finn és norvég költők verseinek tolmácsolásával.

Külföldi kötetei után gazdag terméséből szűkebb válogatás jelent meg 1967-ben Budapesten (Lírai világtájak). Műfordítói teljesítményéért több romániai állami kitüntetés mellett 1970-ben Herder-díjban részesült.

Sőni Pál. „Az avantgarde két hazai folyóiratban. [Napkelet, Géniusz]”, Igaz Szó 11. 6. sz. (1966): 861–869.

Sőni Pál. Avantgarde sugárzás. Bukarest: Kriterion, 1973.

Marosi Péter: „Franyó Bécsben”. Utunk 25, 20. sz. (1970): 20.

Balázs Imre József. Az avantgarde az erdélyi magyar irodalomban. Marosvásárhely: Mentor Kiadó, 2006.