Révai József

Révai József (Lederer József) (Budapest, 1898. okt. 12. – Balatonaliga, 1959. aug. 4.), politikus, népművelési miniszter, irodalomtörténész, kritikus, költő.

19 évesen, rögtön az érettségi után, kezdő bankhivatalnokként egyszerre jár le a Galilei Körbe,→ és kezd bírálatokat írni a Mába→. Bár Révai 1917 júniusától mindössze öt hónapig, novemberig van a lapnál, aztán, a Szabadulás-csoport→ tagjaként hagyja el őket, ezen rövid időszakban minden egyes számban hosszú tanulmányt közölnek tőle. Ezek még nem marxista írások a szó legszorosabb értelmében, noha hatással volt rájuk úgy a német filozófus olvasása, mint általában a marxista-szocialista eszmék: inkább kamaszos világhódító szándék, ambíció és lázadás jellemzi megnyilatkozásait. Ezen öt cikke közül háromnak – a Schöpflin-, az Ady-→, Kassák-→ és a Babits→-cikknek – centrális témája a fajiság fogalmának tisztázása, az új fajiság koncepciójának kidolgozása is.

Írásai a Mában minden esetben túlmutatnak önmagukon, programot adnak, például Ibsen→ bemutatásának apropóján a csoport számára célul kitűzött avantgárd-szocialista irodalom és az új – a monumentalitás - esztétikájának mibenlétét fogalmazza meg. Révai nevéhez kapcsolódik a lapban a normatív jellegű avantgárd bírálat elméleti alapjainak lefektetése is. Készülő könyv elé című írásában, amelyben egy kritikakötet tervét jelenti be, egyfelől a kategorizáló, regisztráló kritikát, másfelől az ún. impresszionista kritikát (Wilde, Kerr hozzáállását) támadja, bár utóbbiaknál kész elismerni a „teremtő kritika” igénybejelentésének létjogosultságát, hiszen a műfaji önállóságnak, a szerző helyett a mű középpontba emelésének, a „teremtésnek” és a „koncentrációnak” ez is fontosságot tulajdonít. Ugyanakkor Révai kétféle „teremtést” és „koncentrációt” különböztet meg. Elvárásai alapján a „teremtés” ismérve a kritika önálló művé emelésére vonatkozik ugyan, de nem műalkotásként kell értenünk, hanem az esztétikai megkötésekhez képest is függetlennek kell lennie – lehet viszont szabadon harcos, politizáló jellegű. Az irodalompolitika szintjén működő kritika az „akarás”, az „életes megszólalás”, azaz a „koncentráció” helye. Kritika (Schöpflin Aladár könyvéhez) című írásában pedig azért illeti kifogásokkal idősebb pályatársa kritikai személetét, mert a „megértő módszerben, vagyis a szociologikus, az író munkásságát a társadalmi háttérrel magyarázó, ugyanakkor szubjektív értékítéletben” kettősséget, nem konzekvens és koherens eljárást lát, ezen túl pedig normativitást és célelvűséget várna el a műfajtól.  Schöpflin Aladár könyvével kapcsolatban emellett elveti a „fajiság” kritériumát annak minden formájában. Felidézi a nemzeti konzervativizmus támadásait a Nyugat→ ellen; nehezményezi azonban, hogy a folyóirat stábja úgy állt bele a vitába, hogy nem írta felül a szempontokat, inkább megfelelni próbált nekik, bizonyítani magyarságát, amitől óhajtott európaisága lokálissá szűkült.

Kassák, új fajiság, objektív líra című tanulmánya Ady szerinte „egocentrikus­” – azaz szubjektív – líráját veti össze az általa első objektív költőnek tartott Kassák munkásságával: „Vizionisták mindketten, de Ady magához magasítja a vízióit és önmagán át és önmagával kapcsolatban bonyolítja szimbolikussá líráját, Kassák meg egész hidegen, az énjét kikapcsolva: beolvasztva e vízióba, az énjét kozmoszszá növesztve lírikus.” Kettőjüket szembeállítja abból a szempontból is, hogy Ady szerinte a látszat ellenére még egyszerűen „faji” irodalmat, Arany→ és Gyulai- követő, kálvinista, passzív költészetet művel, míg az avantgárd vezetője az „új fajiságot” viszi színre műveiben. Utóbbi szokásos közege a város és a proletármiliő, ennél is szűkebben az etnikailag vegyes összetételű Budapest, ugyanakkor érezhetően magyar költő is: kezdetben még felfedezhető volt benne az eredeti magyar paraszti jelleg, „agrárszociális íz”, de szövegei már tükrözik a proletárok szellemi együtt-tartozását is, majd lírájának objektivitása révén a kollektív, egész emberiséget magában foglaló, sőt kozmikus Ember ideájáig jut el. Révainak a Mában közölt utolsó írása egy kritika Babits Irodalmi problémák című kötetéről (amelynek célkeresztjébe leginkább a Magyar irodalom című tanulmány kerül). Megkérdőjelezhetetlen műveltsége miatt tiszteli Babitsot, de távolságot is tart tőle: „irodalmi embernek”, vagyis az esztétizmus képviselőjének, illetve a tradíció által gúzsbakötött alkotónak tartja. Révai az irodalom- és filozófiatörténetből kijelöli az avantgárd számára is elfogadható „klasszikus” örökséget. A tanulmány második, a magyar irodalom világirodalmi helyzetéről értekező egysége érinti Babits azon tételét, miszerint „irodalmunk világirodalmi értéke nüanszaitól, színezésétől, faji karakterétől függ”, s hozzá hasonlóan a nemzetit fogja fel fajiként, ugyanakkor hangsúlyozza a történelem során kialakult vegyes származást, illetve a zsidóság modernebbé, európaibbá tevő erejét is.  

Már maista korszakában bekerült abba a forradalmi pacifista csoportba, amelynek tevékenysége Korvin Ottó nevéhez fűződik, ideológiai értelemben pedig Szabó Ervint→ követte, ezért 1917-ben a Kassák-körtől elszakadó négyfős csoporttal tart (Komját Aladár→, György Mátyás→, Lengyel József→, Révai József), amelynek tagjai fontosabbnak érzik a kommunista ideológiát közvetlenül, egyenes üzenetképpen verseik alapanyagává tenni: „szocializálni" akarják a művészetet,  egyszerre szociális tartalommal megtölteni és formailag, esztétikailag is forradalmasítani. Előbb lapot terveznek, amelyet betilt a cenzúra, végül 1918 Szabadulás címen közösen kötetet adnak ki (Budapest, Krausz és társa), amelyben Révainak négy, továbbra is avantgardista (expresszionista→, aktivista→) hangvételű költeménye szerepel: Proletár vers, Gyónás a magam számára, Tizenegyedik ige, Új hívőség. Ezek közül a legerősebb szöveg talán a Tizenegyedik ige című, erősen lázadó attitűdöt kifejező, a sors passzív elfogadását elutasító, némileg anarcho-marxista színezetű költemény:

„Halált vonítottatok már az első szemrebbenésemkor és azóta folyvást!

Emberségem a butaságba ágyaztátok!

A televény föld biztonságát megingattátok alattam.

Hát dögölj meg első tanítóm!

Aki mondtad: kenyérrel dobjak vissza!

Dögölj meg apám!

Aki mondtad: te is fulladj, hisz én is fulladtam.

Dögölj meg anyám!”

Mint Kassák önéletrajzi kötetéből (Egy ember élete) megtudhatjuk, e verset, amelynek némileg destruktív szemlélete sokakban ellenérzést váltott ki, viszont rendre a Mának tulajdonította a felháborodott közönség.

Barta Sándor→ a Mában, az erről a kötetről szóló bírálatában – azon túl, hogy hitet tesz az autonóm művészet mellett, és a szociális mondanivaló direkt megszólaltatását művészetidegennek ítéli – Révairól megállapítja, hogy versei visszalépést jelentenek a Mába írt kritikáihoz képest, továbbá, hogy „vitustáncos titánkodásaival” és „híg elrajzolásaival” a „szentimentális humanizmus” azon fokát képviselik, amely inkább az induló A Tettet→ annak idején. (A kötetről még Rozványi Vilmos→ ír távolságtartó kritikát a Nyugatba, továbbá a fiatal Márai a Vörös Lobogóba, aki viszont Révait találja a legérettebb költőnek az antológia négy résztvevője közül).

Révai tevékenysége a továbbiakban egyértelműen a kommunista ideológiához köthető. Sallai Imre és Korvin Ottó mellett segít a forradalmi szervezkedésben, 1918 őszén részt vesz a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalapításában, a Vörös Újság→ munkatársa. A Tanácsköztársaság alatt elméleti munkákat jelentet meg, amelyekben a munkáshatalom és diktatúra problémáit elemezi. Egy ízben itt éles hangú cikket is publikál, válaszolva Kéri Pál→ a Mát és Lukács György→ velük szembeni toleráns megszólalását támadó cikkére (Máca!), főként Lukács védelmében, ugyanakkor jelezve, hogy a proletárforradalomnak nem a tömegízlés kielégítése, hanem a minőségi tömegkultúra kialakítása a feladata. Viszont érezteti, hogy a megbírált „klikkek” vagy „jóhiszemű” irányzatok – vagyis a Ma – érvényesülése szerinte valóban „a tömegektől elvonatkoztatottan vagy éppenséggel a tömegek ellenére” ment végbe, „ami sohasem jelenthet kultúrát” (Letörni a kultúrellenforradalmat, Vörös Újság, 1919. április 17.).

A Tanácsköztársaság leverése után Bécsbe→ emigrál, s ott folytatja szervezői-újságírói tevékenységét, majd illegálisan Magyarországon tartózkodva is részt vesz a KMP tevékenységében, egyre inkább vezető pozíciókban, 1930-ban azonban frakciózás miatt kizárják a KB-ból. 1930-ban Magyarországon három évi börtönre ítélik. Szabadulása után (1934) Prágába, majd a Szovjetunióba megy, ahol a Kominternnek dolgozik. 1937-től ismét Csehszlovákiában él, de a német megszállás idején visszautazik a Szovjetunióba, ahonnan a Kossuth Rádiót irányítja, illetve antifasiszta agitációt folytat az Igaz Szó szerkesztőjeként. 1942 és 1944 között Gerő Ernővel ő dolgozza ki a Kommunista Párt végleges programját.  Szegeden él, ám közben tagja a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésnek is, majd az államfői jogokat gyakorló háromtagú Nemzeti Főtanácsnak. 1945-től 1950-ig a Szabad Nép főszerkesztője. 1945 őszétől országgyűlési képviselő, a Központi Vezetőség és a Politikai Bizottság tagja. 1949-től 1953-ig népművelési miniszter, a magyar kulturális élet teljhatalmú irányítója. Nevéhez fűződik a szocialista realizmus→ primátusának meghirdetése és érvényre juttatása, az 1948-as iskolaállamosítás és a Magyar Tudományos Akadémia átszervezése. Fontos szerepet vállal a Lukács- (1949–1950), illetve a Felelet-vita (1952) lezárásában.

Mivel a szocialista realizmust tekinti mértékadó irányzatnak, minisztersége idején Kassák és a volt avantgárd írók hallgatásra kényszerülnek, műveiket nem adják ki. Révai az avantgárddal kapcsolatban nyílt formában az építészetről szólal meg (Az új magyar építészet kérdései) a pártkongresszus 1951-es vitasorozatában, ahol antimodernista álláspontját fejti ki. (Az avantgárdról vita korábban fel sem merülhetett volna, hiszen a fordulat óta Lukács kritikáját követve vagy kritikusan közelítettek hozzá – maga Révai is – , vagy egyszerűen nem tekintették követendő irányzatnak). Ebben az építészeti vitában Révai kitér a Bauhaus és a modern építészeti mozgalomra is, amelyet nem tart forradalminak, valamint a német expresszionizmusra, amelynek humanizmusát tettetettnek, lázadását pedig „hatóságilag engedélyezettnek” bélyegzi. Jellemző az is, hogy Bernáth Auréllal→ való, ehhez a vitához kapcsolódó eszmecseréjében a nagybányai→ hagyománnyal szemben Munkácsy mellett teszi le a voksát közérthetősége miatt, amit normaként ír elő.

Röviddel a Rákosi-kormány bukása előtt, 1953 júniusában párthatározatban marasztalják el a kultúra terén gyakorolt egyeduralmáért, ezért kizárják a PB-ből és a KV Titkárságából, valamint tárcáját is elveszti. 1953 júliusától kárpótlásul az Elnöki Tanács elnökhelyettese lesz, továbbá a Társadalmi Szemle főszerkesztője. 1956 júliusában ismét beválasztják a Politikai Bizottság tagjai közé. 1956 után az MSZMP Központi Bizottságának tagja.

Révai József. „Babits Mihály: Irodalmi problémák”. Ma 3, 1. sz. (1917): 6, 8–10, 12.

Révai József. „Ibsen és a monumentális irodalom”. Ma 2, 8. sz. (1917): 126–129.

Révai József. „Kassák, új fajiság és objektív líra”. Ma 2, 12. sz. (1917): 192–193.

Révai József. „Készülő könyv elé”. Ma 2, 11. sz. (1917): 175–177.

Révai József. „Kritika. (Schöpflin Aladár könyvéhez. Kritikai tanulmányok. A Nyugat kiadása, 1917.)”. Ma 2, 9. sz. (1917): 134–136.

Barta Sándor. „1918. Szabadulás. (György Mátyás, Komját Aladár, Lengyel József, Révai József)”. Ma 3, 11. sz. (1918): 135.

Révai József. „Letörni a kultúrellenforradalmat”. Vörös Újság, 1919. ápr. 17., 4.

----

Bodnár György. „Vázlatok Révai József pályaképéhez”. Irodalomtörténeti Közlemények 64, 2. sz. (1964): 141–159.

Földes Györgyi. „Hadüzenet minden impresszionizmusnak…”. A Vasárnapi Kör és az 1910-es évek magyar avantgárdjának impresszionizmusellenessége. Budapest: Széphalom Könyvműhely, 2006.