Acél Pál

Acél Pál (Aczél Pál) (Siófok, 1885 – Hamburg, 1949) író, fordító, rendező, filmes szakember. 1913-ban két drámával lépett a nyilvánosság elé. Az Ecce homo: egy történet háromszor című munka voltaképpen három összefüggő egyfelvonásos, amelyek a kereszthalál témáját mutatják be különböző aspektusokból; Füst Milán elmarasztaló kritikát írt róla a Nyugatban (1913/10). Lakájok című drámája kapcsán plágiummal vádolta meg Hajó Sándor írót, aki rágalmazási pert indított ellene. 1913-ban alapította meg Thália Filmgyár nevű vállalkozását is, amely kezdetben főként moziszkeccseket (rövid, szatirikus jeleneteket) állított elő; az általa írt A lezüllött haláltánc kálváriája című szkeccs a korabeli sztárok, Asta Nielsen és Psylander színészi manírjait parodizálta. Karinthy Robinson Krausz című írásából is rendezett rövidfilmet. Legnagyobb filmes vállalkozása Petőfi Apostol című elbeszélő költeményének feldolgozása (1914; bemutató: 1916), amely állítólag 1200 statisztát használt és 1800 m hosszú volt, de a cenzúra jelentősen megrövidítette. Acél filmtechnikai újításokon is dolgozott, feltalált egy módszert, amellyel éjszakai képek illúzióját lehetett kelteni. A háború kitörése után filmhíradókat, valamint Ne bántsd a magyart! címmel hazafias filmszkeccset is készített, de 1915-ben vállalata tönkrement. A magyar avantgárdhoz művészetelméleti írásai révén kapcsolódik. A Ma IV/8. (1919. július 1.) számában (az utolsó Budapesten megjelent számban) terjedelmes írást közöl „A színpad forradalma (dramaturgia ex machina)” címmel (p. 204–212). Miután áttekinti az antik görög, a shakespeare-i és a polgári színház reprezentációs előfeltevéseit és társadalmi beágyazottságát, azzal a javaslattal áll elő, hogy a film technikai lehetőségeit a színház szolgálatába kellene állítani: a változékony, vetített díszlet az ábrázolás realisztikusságát és dinamikusságát, míg az előtérben zajló színészi játék a jelenlétet és a hangzást adná az összhatáshoz. Ez a színházi élményt minden eddiginél közelebb vinné az életélményhez, de ebben inkább politikai-agitációs, mintsem esztétikai jelentőséget feltételez. 1920-ban Bécsbe emigrált, ahol további filmes vállalkozásokban működött közre. A Ma VI/4. (1921. március 15.) számában Kollektív mozgás (kino- mechanika) címmel közöl írást, amely a filmművészet expresszionista lehetőségeit taglalja elméleti síkon, példák nélkül (p. 64). Később az Egység Komját Aladár által vezetett szerkesztőségéhez csatlakozott, verseket közölt a lapban. 1925-ben Franciaországba költözött, a baloldali l’Humanité kiadójánál dolgozott. Munkás szavalókórusokat szervezett és rendezett, színpadra alkalmazta Eisenstein klasszikus filmjét, a Patyomkin páncélost. Magyarra fordította John Reed Tíz nap, amely megrengette a világot című könyvét, amelyet a New Yorkban megjelenő Új Előre közölt folytatásokban. A harmincas évek elején a Szovjetunióban is járt, majd 1935-ben családjával Németországba költözött, felesége rokonaihoz. Haláláig visszavonultan élt.