Dutka Ákos

Dutka Ákos (Nagyvárad, 1881. szeptember 11.– Budapest, 1972. december 27.) költő, író, publicista, szerkesztő. A közvetlenül a századelőt követő években induló új költőnemzedék egyik ígéretes tehetsége, a modern magyar poézis egyik úttörője, A Holnap antológiák és a mögöttük megalakuló Holnap Irodalmi Társaság tagja. A szecessziós, impresszionisztikus látásmód és a zenei versnyelv ötvözése jellemezte líráját, új, úgynevezett zökkentéses technikája Reviczky, Komjáthy verselését építette tovább, de szimbolizmusára hatott Ady→ nagyváradi korai verseskötete is. Dutka első, 1904-ben kiadott verseskötetét kitörő örömmel üdvözölte Párizsból Fülep Lajos→, aki folyamatosan levelezett vele, később Hatvany Lajos→, Kosztolányi→, Juhász Gyula→ és Schöpflin Aladár→ is dicsérte, utóbbi nemzedéke egyik legjobbjának mondta. Európát és az Újvilágot megjárt, művelt, nyelveket beszélő publicista, szerkesztő, színikritikus volt, versei folyamatosan jelen voltak már 1908 előtt is a Vasárnapi Újság, az Új Idők, a Népszava→, A Hét→, Budapesti Napló hasábjain is. Második kötete 1908 tavaszán látott napvilágot, s akárcsak kötetei javát, ezt is a Singer és Wolfner adta ki. A Holnap első antológiájában kétkötetes szerzőként Ady mellett ő számított rangidősnek. Többek között Beretvás Hugó, Hetényi Albert, Kacsóh Pongrác és Váradi Aladár komponált zenét ekkori költeményeire. „Ez nem Ady verse. Ady nem talál – mondjam inkább nem keres! – ilyen pattogó ritmusokat, nincs ennyi képe, nem ily festői, nem ily színes, nem ily gondos, nem ily virtuoz.” – írta róla az antológiát szemlézve az egyéni hangokat is értékelő Hatvany, de Schöpflin, Kosztolányi és a jóbarát Juhász Gyula is nagyra értékelte, később Nadányinak, Somlyónak, sőt majd Áprilynak is egyik mintaadója lett.

Az 1910-es években, minthogy kortársai javához hasonlóan csak a szépirodalomból és a helyi újságírásból nem tudott megélni, tankerületi főigazgatósági írnokként is dolgozott. 1914 februárjában, egyik társadalmi modernizációt sürgető cikke miatt miniszteri megrovásban részesült, s eltiltották „a politikai hírlapírásban való részvételtől”. Később a Tanácsköztársaság kikiáltásának tényét ő közölte a Szigligeti Színház előtti téren összegyűlt lakossággal Nagyváradon, majd Biró Lajos→ hívására Budapestre költözött, s a Külügyminisztérium sajtóelőadója lett.

Kassák→ 1915 előtti költészete mintákat követett, több irányból szintetizált. 1924-től publikált önéletírásában A Holnap antológiák (1908 és 1909) jelentette modern költeményeknek ő maga is eszméltető hatást, illetve szerepet tulajdonított. „A Holnapos költők megjelenése elemi hatást váltott ki belőlem. Tele voltam izgalommal, nagyot akarással, és mindenáron Párizst szerettem volna látni.” Kis Károlynak→, az ugyancsak verselgető munkásembernek pedig így nyilatkozott: „Még sohasem olvastam ilyen nagyszerű verseket. Egészen mások, mint amit mi csinálunk, de azt hiszem, hogy ők az igazi költők, és nem mi. A mieink lehet, hogy igazabbak, de mégis az övéik hatnak rám úgy, mintha élnének.” Bár Kassák azt írta: „Hetekig jártam ezzel a könyvvel, s egyre messzebbre jutottam benne”, nyíltan vállalta szubjektív válogatását is az antológia egyes szerzőire vonatkozóan. „Adyban megláttam a vad, nekiszánt indulatot, Babitsban→ a rejtőzködő idegent, Juhász Gyulában a félszeg alázatosságot, Miklós Jutkában→ a fiatal és intelligens nőt”, a többiek azonban sok jóra nem számíthattak. „Balázs Béla és Emőd Tamás csak író fiatalemberek maradtak előttem, Dutka Ákosnak annyira antipatikus volt a neve, hogy komolyan kíváncsi se voltam a verseire.” (Kassák, Egy ember élete. 2 köt. Magvető, Bp., 1983, 1:250). Bori Imre írja, hogy Kassák szemléletét „A »holnapos«, lényegében a »nyugatos« magyar irodalom hatásai” befolyásolták, „továbbvitték ugyan, de alapvetően megváltoztatni, a valóban új költészethez elvinni nem tudták”. Talán ennek is köszönhető, hogy az avantgárd modernség hívei közül Wirkmann Imre→ A Tett→ 1916. április 5-i lapszámában kegyetlen-ironikus sorokban bírálta Dutka és Emőd Tamás→ 1915-ös köteteit (Dutka: Az yperni Krisztus előtt, Emőd Tamás: Dicséret, dicsőség). A recenzens – a szerzők avultnak mondott esztétizáló modernsége, „csengő-bongó versikéik”, impresszionista, Wirkmann szerint „impotens” versnyelvük okán – felületesen ítélt, egyfelől elutasítva a korai irodalmi modernség esztétizmusát, másfelől nem figyelve ezen kötetek erőteljesen pacifista hangnemére, a hátországi propaganda militáns szólamai közt még igencsak ritkaságszámba menő háborúellenességükre.

Az avantgárd tízes évekbeli futurista-expresszionista→ művészetfelfogása Dutka költészetszemléletétől a későbbiekben is távol állt. Eleve minden politikai szélsőségtől távol tartotta magát, a húszas években Budapesten leginkább visszahúzódott a „kettészakadt” irodalmi élettől. Néhány versét a Nyugat→ közölte, de alapvetően kötettel is ritkán jelentkezett 1920 után. A két világháború között minisztériumi munkája mellett a Friss Újság felelős-, majd főszerkesztőjeként is dolgozott, a német orientáció és a náci bevonulás ellenzőjeként azonban levetette a nevét a lapról, amikor annak tulajdonosa arra kérte, írjon dicsőítő cikket a Führerről. Az ötvenes években máriaremetei magányában regényes korrajzokban örökítette meg fiatalkora amerikai útját, illetve állított emléket A Holnapos esztendőknek. 1956-ban a már meglehetősen idős költő az elsők közt üdvözölte a forradalmi ifjúságot. Hosszú élete alkonyán még két időskori őszikékkötettel jelentkezett.

Kassák Lajos. Egy ember élete. 1. köt. Budapest: Magvető, 1983, 250.

Wirkmann Imre. „Emőd Tamás: Dicséret, dicsőség. Dutka Ákos: Az ypreni Krisztus előtt”, A Tett 2, 11. sz. (1916): 184.

Wirkmann Imre. „Szép Ernő: Élet, halál”, A Tett 2, 13. sz. (1916): 224.

Boka László. „Hatások és kölcsönhatások: Dutka Ákos költészetéről”. In Boka László. Peremek és középpontok: Tanulmányok a 20. század első felének magyar irodalmáról. Budapest: Balassi Kiadó, 2018. 276–298.