Denarráció

Olyan események és körülmények tagadása, amelyek az elbeszélés lényegi elemeiként már korábban jelen voltak a történet világában. Jellemzően posztmodern technika, amely kiterjedhet a cselekmény elemeire, de a szereplőkre→, helyszínekre, az ábrázolt tárgyakra is. A fogalom Brian Richardsontól ered, az ő meghatározása szerint: „A denarráció a narratív tagadás olyan fajtájaként határozható meg, amelyben az elbeszélő korábban megalkotott narratívája lényeges aspektusait tagadja.” (Denarráció. A permeábilis narrátor, 143). Példája a narratív tagadás mesterétől, Samuel Beckettől származik: „Akkor visszamentem a házba és leírtam: Éjfél. Az eső veri az ablakot. Nem volt éjfél. Nem esett.” (Molloy, 228) A denarráció Diderot-ig nyúlik vissza (Mindenmindegy Jakab meg a gazdája (1773), modern példája Beckett Molloy (1951) című regénye. Beckett mellett másik kiemelkedő képviselője Alain Robbet-Grillet, de a technikát a posztmodern irodalom számos alkotója alkalmazta. Így pl. a kortárs magyar irodalomban Tóth Krisztina, Pixel című novelláskötetének (2011) A kéz című első fejezetében:

„Dawid sajnos később sem tudja befejezni a krétás kísérletet, mert nem éli túl a háborút. Treblinkában hal meg. Tévedtem, tévedtem. Nem Treblinkában hal meg. És nem is kisfiú, hanem kislány.”

Teljes szöveg

A denarráció fogalmát el kell különíteni a disznarrációtól (vö.: Gerard Prince, The Disnarrated) és a virtuális narrációtól (Marie-Laure Ryan. „A belemerülés allegóriái: virtuális narráció a posztmodern prózában). A disznarráció olyan eseményekre vonatkozik, melyek nem történtek meg, az elbeszélés mégis utal rájuk, pl. a szereplő vágyai, kudarcai, feltételezései stb. kibontásaként. Míg a disznarráció a mindentudó elbeszélővel → együtt háttérbe szorul a 20. században, addig a denarráció és a virtuális narráció előtérbe kerül a posztmodern irodalom és film világában. A virtuális narráció a szöveg aktuális világa köré szerveződő virtuális valóságokat (alrendszereket) hoz létre, a szereplőkhöz köthető megvalósulatlan reprezentációk (vágyak, célok, tervek) és a lehetséges események mentén, de a középpontok áthelyezése és a beágyazás révén metaleptikus szintváltásokhoz kapcsolódik. (A fogalmi különbségekről bővebben: Bene Adrián, A relativitás irodalma, 50-53.)

A denarráció ellentétes a fenti a fogalmakkal, hiszen állítás és tagadás kettősségén alapul. Az önmagukat felszámoló szövegekben először felépül egy szilárdnak tűnő fiktív világ, majd az olvasó ennek visszavonásával szembesül. A hatás lényege a fiktív világ ontológiai destabilizálása, célja a nyelvi megalkotottság, a fikció konstruált mivoltának előtérbe helyezése. Brian McHale Worlds Under Erasure című művében részletesen bemutatja a denarráció különböző posztmodern technikáit, a jelenséget Derrida „törlésjel alatti írás” (sous rature) kifejezéséhez köti. A modern és a posztmodern denarráció McHale szerint abban különbözik, hogy míg a modernségben a denarráció a szereplő mentális világán belül jelent meg (pl. Robbe-Grillet: Útvesztő), addig a posztmodernben a szöveg által kivetített világ sajátja. Törölhetők egyes események (Robbe-Grillet: Projet pour une révolution à New York, 1970), de a történetvilág egyes elemei is (Borges: Averroes nyomában, 1968), melyen belül külön kategória a szereplő törlése, esetleges visszatérése (Muriel Spark: The Comforters, 1957). Az elágazó ösvények technikája összetettebb, melynek modelljét Borges Az elágazó ösvények kertje (1941) című novellájában állítja fel. E szerint az elbeszélés elágazások rendszere, a fa vagy labirintusszerű szerkezet az egymást kölcsönösen kizáró lehetőségek megvalósulásán alapul (John Barth: Bolyongás az elvarázsolt kastélyban, 1968, Robert Coover: A pótmama, és Quenby and Ola, Swede and Carl, 1969). A befejezések megsokszorozását (Fowles: A francia hadnagy szeretője, 1964) és a körszerű befejezést (Joyce: Finnegans Wake, 1939) McHale szintén ide sorolja.

Richardson kontinuumként fogja fel a jelenséget, melynek egyik pólusa a lokális denarráció, mely nem fenyegeti az ábrázolt világ ontológiai stabilitását, csak az elbeszélés egyes elemeire terjed ki (Beckett: Molloy, 1951, Nabokov: Lolita, 1955, Drabble: A vízesés, 1969). A skála másik végén elhelyezkedő globális, az önmagát tagadó elbeszélés esetében az állítás és tagadás kettőssége már nem oldható fel (Beckett: A megnevezhetetlen, 1953). Míg az előzőek esetében csak módosul az elbeszélés világa, az utóbbiban a denarráció aláássa a szövegben ábrázolni kívánt világot. Richardson felhívja a figyelmet arra, hogy a denarráció szélsőséges eseteiben a történet és a diskurzus elkülönítése lehetetlenné válik, nem nyerhető vissza az elbeszélt történet (Denarráció. A permeábilis narrátor, 148.).